Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Az emlékezés öröme és kockázata
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét gyéni teljesítmények jelzik. A társadalom szellemi erői egyéni teljesítményekben mutatkoznak. Közben megérezzük vagy inkább megsejtjük az általános színvonalemelkedést, az értékgazdagodást. Valamiféle belső szervezet és ösztönrendszer munkál a dolgok mélyén. A gondolatok egymást termékenyítik, és a felismerések új meglátásokat szülnek. A közös megismerés útján az új fogalmazások értéke, a friss fogalmak kiteljesedése állandó minőségi elpőrelépést, folyamatos haladást, emelkedést jelent. Az ötvenes évek sablonos eszmei látással és ideológiai közhelyek ismételgetésével kezdődnek. Lassan szoktatja magát önállóságra az önvizsgáló képzelet, leginkább olyankor, amikor a kisebbségi sors állomásaira, létkérdéseire veti tekintetét. Önismeretünk és közgondolkozásunk hatvannyolcra eléri a nyelvi önállóság és jogérvényesítés szintjét, elméleteiben az autonómia gondolatáig jut és számos kérdést képes hitelesen megfogalmazni. Felnőtt köznyelv és önálló gondolkodás! Hasonlóan történt az irodalomban is, de bonyolultabban, ehhez nélkülözhetetlenek voltak az egyéni teljesítmények. Másrészt az jellemezte, hogy az előbbi folyamatnak, a közgondolkodásnak a jogról és a szabadságról alkotott tételeinek a függvényében (is) fejlődött. Egyes felfedező művek, az első történelemfogalmazó és feltáró regények és versek visszahatottak a politikumra. Az irodalom - a művészet - kiváltsága, hogy a merészen újszerű mű helyzetet teremt, s így forradalmian előrelendíti a fejlődést. Az Új hajtások (1953) című antológia után a „nyolcak” antológiája (1958), majd az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) látványosan és érzékletesen mutatja esztétikai érésünk és irodalmi gondolkodásunk két évtizedét. A sajátos csak ránk jellemző, termékeny metamorfózis, ameny-nyiben megbecsült hagyományként számon tartjuk, identitásunk és önértékelésünk (egyik) alapértéke lehet! Pozsony és Budapest (sajátos) kölcsönviszonya jelentősen hozzájárult a metamorfózishoz. Már korábban elmondhattam volna, a budmericei „nemzetközi” találkozás okán például, hogy a Szemle szerkesztése során mindig éreztem a szlovák-magyar kapcsolatrendszerben valamiféle belső kölcsönösséget, a közeledés bizalmas vonását, mint amikor jó ismerősök találkoznak. Ennek okát és érzelmi motivációját talán a közös történelem és sajátosan összefonódó népélet hagyományaiban kereshetnénk. Jószerével akár sajátos familiarizmusnak mondhatnám, szíves megértési hajlamnak, amiben persze a szlovákiai magyar kisebbség jelenlétének mindenképpen helye és szerepe van. S ezt a megállapítást még akkor is valósnak érzem, ha tudjuk, hogy az újkori történelmünk során gyakran éppen az ellentéteket hangsúlyozta egyik-másik nemzeti ideológia! De nemcsak az irodalmi közéletben, hanem az alkotói inspirációkban és intuíciós megtermékenyítésben is megtaláljuk a cseh-szlovák irodalmi hatásokat. Azért említem ezt éppen most, mert a korszakban ezek a kölcsönhatások megszilárdulnak. Az irodalmat a Vetés-nemzedék feltörése jellemzi. A Szemle-beli rovatukban kiteljesedtek, a közlésekben is számottevő helyet foglalnak el. Hallatlanul újszerű, gyakran provokatív hangvételükkel is! A hagyományosan önkibeszélő, a tartalmat preferáló és a formával kevésbé törődő stílus önmaga ellentétébe csapott át, a másik végletbe, a formai újításnak nagymértékben alárendelte a mondanivalót! Formabontó szenvedélyüknek az idő is kedvezett, az elbizonytalanodott és szabados demokrácia elbírta a kísérletezést, az alkotói szabadság jeleként fogta fel. Másrészt az ideológia számára kevésbé voltak prob
