Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Így látják az Irodalmi Szemle 45 évét - Dobos László: Fergeteges történelem
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét a maximum. Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: kinek, minek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is és lecsapó sorompók: tiltó végzések. Volt úgy, hogy a lap meg sem indulhatott, a kérvény ad acta vagy egyenesen papírkosárba került... Volt folyóirat, amely első és egyetlen számában az őszinteség cinizmusával haldoklóként köszöntötte a nyájas olvasót: „Morituri te salutant!” Ha végiggondolom e negyven évet és végigfutom a lapcímeket - Vagyunk, Tűz, Új Szó, Minerva, Új Munka, Magyar írás, Az Út, A Ma, Új Élet, Új Szemle, Tátra, Magyar Album, Fáklya, A Hét - meg kell látnom, hogy Szlovákiában magyar irodalmi folyóirat - e maghatározás tényleges értelmében — ez eddig még nem is volt. Ebből a tényből logikusan egy következtetés adódik: a szlovákiai magyar irodalom létének problematikus volta. Szlovákiai magyar irodalom: név, a fogalom máig is házilag kezelt e- redmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megtartani, hogy látva lássák és mondva mondhassák... Közvetítőknek tudtuk magunkat: az emberiségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülűség és némaság. Oszloptartók voltunk: „a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk - határon innen és határon túl egyformán -, mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.” Ideológiai tanács elé idéztek. Szigorú vádló arcokkal szemben, izgalommal védekeztem: „Fábry Zoltán antifasiszta, európai antifasiszta, s megjárta Illává börtönét”- nem tudtak, nem hallottak róla semmit... „mi internacionalisták vagyunk, ez az irány. Rosszul kezded, elvtárs, ez elhajlás, ez nacionalizmus.” Megfedtek, leváltással ijesztgettek. „Fábry elvtársat világosítsd fel tévedéseiről, ez a kötelességed”... Sokáig Damoklész kardjaként függött a fejem felett a fenyegetés. És ez a beavatkozás már az indulás első lépésénél törést jelentett. A párt magyar demagóg alakjai, különösen Dénes Ferenc, a magyar demagógia ellenében az Irodalmi Szemle indulásakor egy másféle gondolkodást jelzett. Valami elkezdődött, de ez már változást is követelt. Távolságtartást és elkülönülést egy megkövült maradi gondolkodással szemben. 1958-ban negyedéves megjelenéssel kezdtük a lapot, 1961-ben kéthavi, 1964- ben havilappá erősödött. S állandóan nőtt írásaink száma és ereje. A lap első évtizede végén (1967-1968-ban) 80-100-ra tehető a hazai és a külföldi munkatársak száma. Az alábbiakban szeretném bemutatni, illetve bizonyítani, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztősége első és meghatározó évtizedében milyen módon és milyen hangsúlyokkal igyekezett kibontakoztatni a szlovákiai magyar írásbeliséget. Amint már az előzőekben is említettem a tartalmi és műfajtagolódás, az eredeti irodalom, az ország
