Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Fónod Zoltán: Se dobok, se trombiták...
Negyvenöt éves az IRODALMI SZEMLE FONOD ZOLTÁN Se dobok, se trombiták... Nem az ünneplés vagy a seregszemle alkalma ez a mostani, hanem a számadás és a számvetés lehetősége. Öt évvel ezelőtt szinte a gödör aljáról szólt a szerkesztői üzenet: „Nem akarunk temetni, s nem akarjuk az őszinteség cinizmusával a halálba menők üdvözlését, a »Morituri te salutant!«-ot emlegetni, mellyel a gladiátorok köszöntötték viadal előtt a császárt. Nem akarunk »császárt«, politikai percemberkéket, kisszerű nacionalista fajankókat, s a jövőnket sem akarjuk kísérteni. Mert a gyakori »haldoklásunk« nem a gyengeség jele, hanem a magáraha- gyatottságé.” A végtelen önzés és a szekértáborok szellemi gubanca és az összetartás hiánya okozta akkor, hogy a közöny meg a szellemi impotencia fojtogatta életünket. Ezek kényszerítettek bennünket a kíméletlen őszinteségre. Azóta fordult az idő kereke, s bár az önjelölt »császárok« ma sem tűntek el, meg a nacionalista fajankók is megtalálhatók politikai és közéletünkben, a kultúra és szellemiség létfeltételei azonban mégiscsak megváltoztak. Ennek köszönhetően ma már havonta eljut olvasóihoz az Irodalmi Szemle, a magyar szellemiség fóruma, mely az elmúlt negyvenöt esztendőben a magyar irodalom felnevelője volt Szlovákiában 1945 után. Kisebbségi sorsunk több mint nyolcvanéves történelmében (az erdélyi Korunkot leszámítva) a leghosszabb életű irodalmi folyóirat az Irodalmi Szemle. Megalapításától kezdve nemzedékeket nevelt, és szélesre tárta szellemi életünk kapuit nemcsak az irodalom és nyelvtudomány, hanem a történettudomány, a néprajz vagy a szociológia, sőt az utóbbi években a míves publicisztika előtt is. Kevés kivételtől eltekintve elmondhatjuk, nem a „szekértáborok”, az irodalmi divatok vagy irányzatok, illetve a politikai kontárkodás képtelenségei határozták meg a szerkesztés mikéntjét, hanem az a határozott és emberszabású, nem müvészetide- gen szándék, hogy a lap az alkotómunka legjobb eredményeit tegye közkinccsé, így segítse a nemzeti identitás erősítését, a nemzeti megmaradás önös érdekeit, valamint azt a törekvést, hogy sorskérdéseink megoldásában az összefogás legyen a legfontosabb érdek. Küldetéstudatnak szokták ezt (évtizedeken át!) mondani, s ma sincs ezen szégyellnivalónk! Még akkor sem, ha egyesek - főleg a fiatalabb nemzedék egyes képviselői - számára ez a fogalom már „elszállt”, nem létezik, s úgy tesznek, mintha azt sem tudnák, miről is van szó... (A nyárspolgár - mondhatnánk egy kis Jóakarattal”! - először világpolgár, aztán bozótharcos akar lenni...) Az elmúlt évtizedek hozadékaként mindenekelőtt azt említenénk, hogy a
