Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - FÓRUM - Kocur László: Darkó István Zsenika című csonkaregénye, narratív pszichológiai nézőpontból
FÓRUM fallikus szimbólummal nem bír a főhős. S pozícióját az sem erősíti, hogy azonosulása az atyai hatalommal nem a szimbolikus rend által elvárt formában történik. Nekrofíliába hajló Oidipusz-történet ez. Laci az atya ravatalán töri össze az atya, Zsenika és közte misztikus háromszöget alkotó míves, antik órát, melynek gyémántmadarát is széttapossa. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az időt órásmesterként uraló atyaképben talán a Kronosz-történetet is újraolvashatjuk, de ezzel most nem számoltunk előadásunkban, mert ez túlságosan messzire vezetne.) „Néztem őket, és elfogott a vágy, hogy elpusztítsak mindent, ami elkülönít tőlük, ami megakadályozhat, hogy egy lélekkel, boldog egyszerűségben éljek közöttük. Odaugrottam az órához, megragadtam az üveghangon kiáltozó madarat, az egészet lerántottam a földre. Rátapostam az óra végére, az üvegje összeroppant, a kezem recsegve tépte ki a madarat a szekrénykéjéből, a sarkam alá dobtam a padlóra, és teljes erőmből rátapostam, pozdorjává silányítottam.” Tehát nem azonosulás történik, ahogy Freud elmélete szerint annak történnie kéne, hanem az agresszió uralkodik el: Ne féljetek! Az órát megreparálom! Az apám utódja leszek! / ... / Jozsinó, te se bőgj!... Te fogod megkérdezni, hogy milyen nyelven parancsol, és mindjárt jelentem a főnök úrnak... Nekem!... Nekem!” Ez a történet magában hordozza a modernitás töredékesség-élményét, melyet Adyt segítségül hívva „hagyományosan” úgy szoktunk kifejezni: „Minden Egész eltörött.” „Amikor az órát összetörtem, akkor éreztem ilyen nagyon először, hogy mennyire szeretem ezt a házat.” Az egész Ferenczy-házat. S az órát a főhős sosem rakta össze, a történet vége sem férfias kiteljesedésbe, hanem gyermeki regresszióba, sírásba fúl. A fejlődés tehát nem koherens. Ami koherens, az az elbeszélés. Donald Spence dichotómiájával élve a narratív igazság kerekedik felül a történeti igazsággal szemben. „A narratív igazság lehetséges definíciója szerint olyan kritérium, amelynek alapján eldöntjük, megfelelően idéztünk-e fel egy bizonyos élményt. A narratív igazság a folytonosságból és a lezártságból, valamint attól függ, hogy a részek illeszkedése mennyire kelti az esztétikai lekerekítettség, teljesség érzését. Amint egy történet narratív igazságra tesz szert, ugyanolyan valóságossá lesz, mint bármely más igazság.”7 így kerekedik felül a szigorú megfeleltetési szabályokhoz kötött, önmaga koherenciájával be nem érő történeti igazsággal szemben, melynek a fikcióban egyébként is kevés lehetősége van. JEGYZETEK 1. Itamar Even-Zohar: A többrendszerűség elmélete. Helikon 1995/4 433. 2. Uo. 3. Uo. 4. Bővebben lásd Paul Ricoeur: A narratív azonosság. In: Narratívák 5. Narratív pszichológia. (Szerk.: László János és Thomka Beáta) Kijárat, Budapest, 2001. 15. 5. Uo. 17. 6. Uo. 19. 7. Donald P. Spence: Az elbeszélő hagyomány. In: Narratívák 5. Narratív pszichológia. (Szerk.: László János és Thomka Beáta) Kijárat, Budapest, 2001.127-128.
