Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre
KEGYELET Hálás rágondolás Balassa Péterre Ha elbúcsúzunk egy jó baráttól, azt kérjük, gondoljon ránk. Ez nem azt jelenti, képzeljen el minket, s nem azt, hogy valami képet alkosson rólunk, hanem azt, hogy maradjon velünk. Ilyen kérelem az olvasás is. Hálás rágondolás valami kimondhatatlanra, amely a költészet révén és általa is velünk marad. ,,Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenőben ” - mondják az emmauszi tanítványok a Mesternek amikor még nem ismerik fel. (B. P.) A fekete ikonosztázion jobb oldalához húzom a vékony létrát, megyek fel e- gészen a mennyezet alá, a szép, vékony létra íjként meghajol, Ady, Adomo, Andric, Arany, Babits könyveik máris mind segítenének, kinyílnának, a könyvtár értelmezi magát, széttárulnának, a Költő máris tudja, melyik két sorára lenne nekem most szükségem: Sáros, édes Föld (milyen régi e dal), Te vagy álmok s hópelyhek menedéke... igen, pontosan, akár meg is állhatnánk itt, leemelve a kis fekete bibliapapírra nyomtatott könyvet, hogy a Sárba veszett hó című verset elemezzük a Miért? néhány mondatával természetesen: Nemcsak a filozófus, a költő is olyan barázdát húz a nyelvben, mint a földműves a földjén. Hűséges marad a földhöz; benne áll a földi létben; látni kell, hogy ez mindenkori lázadás azzal a jelennel szemben, amely elszakad a helytől, a földtől, a van szó érzékelésétől; az Esztétikai elmélet is tárulna már, esetünkben, az Interpretáció, kommentár, kritika kis fejezeténél, igen, mármint hogy e formák által boldoggá tétetik a mű, ezt elfogadná, örülne, ha egész művét e gondolat alapján próbálnánk értelmezni, boldoggá tétetik a mű, hogyan boldoggá tenni a müvet, elfogadná a folytatást is, hogy a boldoggá tevés mellett e formáknak filozófiává kell erősödniük, ám mi ezt nem tudjuk, mármint hogyan is erősödik valami filozófiává a mi nyelvünkön - szedem le, ott a jobb sarokból Péter könyveit, látom, noha a nagy ezüstkönyvet rakom alulra, kétszer is kell fordulnom. Lenn a franciaágy sarkára pakolok, kapaszkodom tehát vissza ismét az íjként hajoló, vékony létrán. És ahogy a második rakás könyvvel indulnék alá, a szobára találok pillantani. Megállók, akár egy pók, itt fenn van belőlük, orosz takarítónőnk libaszárnya ide nem ér fel, próbálok kényelmes pózt találni, bevackolni, beékelődni, jóllehet nem vagyok tudatában, hogy akár egy íjvessző, a vékony, fekete létra
