Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre

KEGYELET Hálás rágondolás Balassa Péterre Ha elbúcsúzunk egy jó baráttól, azt kérjük, gondoljon ránk. Ez nem azt jelenti, képzeljen el minket, s nem azt, hogy valami képet alkosson rólunk, hanem azt, hogy maradjon velünk. Ilyen kérelem az olvasás is. Hálás rágondolás valami kimondhatatlanra, amely a köl­tészet révén és általa is velünk marad. ,,Maradj velünk, mert estele­dik és a nap már lemenőben ” - mondják az emmauszi tanítványok a Mesternek amikor még nem ismerik fel. (B. P.) A fekete ikonosztázion jobb oldalához húzom a vékony létrát, megyek fel e- gészen a mennyezet alá, a szép, vékony létra íjként meghajol, Ady, Adomo, Andric, Arany, Babits könyveik máris mind segítenének, kinyílnának, a könyvtár értelmezi magát, széttárulnának, a Költő máris tudja, melyik két sorára lenne ne­kem most szükségem: Sáros, édes Föld (milyen régi e dal), Te vagy álmok s hópelyhek menedéke... igen, pontosan, akár meg is állhatnánk itt, leemelve a kis fekete bibliapapír­ra nyomtatott könyvet, hogy a Sárba veszett hó című verset elemezzük a Miért? né­hány mondatával természetesen: Nemcsak a filozófus, a költő is olyan barázdát húz a nyelvben, mint a földműves a földjén. Hűséges marad a földhöz; benne áll a föl­di létben; látni kell, hogy ez mindenkori lázadás azzal a jelennel szemben, amely elszakad a helytől, a földtől, a van szó érzékelésétől; az Esztétikai elmélet is tárul­na már, esetünkben, az Interpretáció, kommentár, kritika kis fejezeténél, igen, már­mint hogy e formák által boldoggá tétetik a mű, ezt elfogadná, örülne, ha egész mű­vét e gondolat alapján próbálnánk értelmezni, boldoggá tétetik a mű, hogyan bol­doggá tenni a müvet, elfogadná a folytatást is, hogy a boldoggá tevés mellett e for­máknak filozófiává kell erősödniük, ám mi ezt nem tudjuk, mármint hogyan is erősödik valami filozófiává a mi nyelvünkön - szedem le, ott a jobb sarokból Péter könyveit, látom, noha a nagy ezüstkönyvet rakom alulra, kétszer is kell fordulnom. Lenn a franciaágy sarkára pakolok, kapaszkodom tehát vissza ismét az íjként ha­joló, vékony létrán. És ahogy a második rakás könyvvel indulnék alá, a szobára ta­lálok pillantani. Megállók, akár egy pók, itt fenn van belőlük, orosz takarítónőnk libaszárnya ide nem ér fel, próbálok kényelmes pózt találni, bevackolni, beékelőd­ni, jóllehet nem vagyok tudatában, hogy akár egy íjvessző, a vékony, fekete létra

Next

/
Oldalképek
Tartalom