Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? (előadás)
Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? hetne feltenni: van-e a szlovákiai magyar írónak elkülönülő identitásmodellje vagy nincs? [Van.] Folytat-e valamilyen szlovákiai magyar irodalmi hagyományt a szlovákiai magyar író vagy sem? [Nem.] A világot jelentő valóságok között a „szlovákai magyar” nem csak egyetlen, gyakran fel sem bukkanó tényező, azaz nem is tényező? [De.] Mi az idegen a szlovákiai magyar író számára és mi a saját? Van egy elkülönülő közös nyelve a szlovákiai magyar irodalomnak vagy nincs? [Nincs.] Van-e saját nyelve a szlovákiai magyar irodalomnak? [Nincs.]) Végezetül egy saját, régebbi munkámból idéznék: Az irodalmi folyamatok természete az önértés alakzataiban tárja fel önmagát, mutatja meg az időbe vetett létező elé táruló lehetőségeket. Egy irodalmi szöveg értékvonzatai ennek az olvasó szubjektumnak a lehetőségeit teszik explicitté, az olvasás az olvasó előfeltevésrendszereinek felmutatása, s ebből következően az érték: az olvasástechnikák adta lehetőségek kiteljesítése. így tehát az olvasó sosem kerülhet olyan „higiénikus” helyzetbe, amikor is a vizsgált tárggyal való végletes elszakítottságát demonstrálhatná. Az olvasó ugyanis nem más, mint mozgásba hozása azon szövegeknek, amelyek őt magát hozzák/hozták létre. Az intertextualitás ilyen radikális felfogása természetszerűleg vezet azon - gyakran posztmodemnek tételezett - állításokhoz, amelyek tagadják az eredetiség és az egyediség romantikában gyökerező kategóriáit. Az olvasó abszolutizálása ezzel a megállapítással tehát valójában az olvasó által mozgásba hozott szövegek abszolutizálása felé mutat. A befogadás aktusai ezért valójában a szövegek önmozgásából táplálkoznak, miközben a választás lehetőségei nyújthatnak támpontot az értékhatárok megállapításához. Az esztétikai(?) olvasás ugyanis értékek mentén rendeződik, s anaforikusan utal a már olvasott müvekre. Ezért aztán, amikor az olvasóval és magával az olvasással foglalkozunk, egy sajátos kontextus tárul szemünk elé, természetesen a saját szövegkorpuszunk által megteremtett kontextus, amelyet annak a másiknak tulajdonítunk. Annak a Másiknak, aki szemünk elé tárul az olvasás során, pontosabban annak a Sajátnak, akit a Másik név alá rendelünk, akit a másik jelzővel illetünk. Olvasásunkat, szinte már öntudatlanul, ennek a bennünk lakozó Másiknak a szolgálatába állítjuk, miközben nem akarunk tudomást venni arról a - posztstrukturalizmus nyomán elénk táruló - belátásról, lehetőségről, amely az irodalmi megismerés szolipszista jellegét a legújabb szövegelméletek megállapításaival ötvözné. A szerzői név még mindig felülírja a szöveget, s az olvasói játék még mindig a szerzői név igézetében forog önmaga eredője körül. Vajon mennyire tekinthető a szlovákiai magyar irodalom önálló, saját jelentéssel bíró formációnak, vajon mit is takar a nemzedék kifejezés, vajon tényleg meg lehet alapozni egy irodalmi kontextust, s vajon mindebben a szerzők nevei vagy inkább szövegek vesznek részt? A szlovákiai magyar irodalom kifejezést többféleképpen is lehet használni. A használat módja azonban utal arra a funkcióra is, amelyet betölthet ez a fogalom.
