Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? (előadás)

Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem?

1.) Egy irodalom önállóságát nem (csak) a nyelve garantálja;

2.) A francia nyelv többes számban értendő: helyesebb francia nyelvekvö\ beszélni.” (Uo.7.)

Minden esetben az identitás versus nyelv kérdése tűnik döntőnek. A francia nyelvű vagy francia nyelveken megszólaló irodalmak estében más és más a québeci francia, a svájci francia, a belga francia, a maghrebi francia, a fekete-afrikai francia és az Antillák francia nyelvű irodalmának helyzete és problematikája, s akkor még nem beszéltünk a Párizsba költöző idegenek, mint például Tristan Tzara vagy Eugéne Ionesco és a többi emigráns helyéről a francia irodalomban. Leegyszerűsítve és csak röviden szemléltetve: míg a kanadai francia olyan fehérek nyelve, akik a francia egy archaikus változatát használják, addig a Fekete- Afrikában tanult négerek nyelve; míg az arab államokban létrejövő francia nyelvű szövegeket olyan arabok írják, akik általában arabul is írnak, s anyanyelvűk irodalmából új műfajokat is visznek a francia nyelvű irodalom/irodalmak egészébe, addig a svájciaknál egyfajta protestáns hagyomány figyelhető meg (például hiányzik a drámai műnem); hogy a belgiumi francia vagy más, mondjuk a frankofon an- tillai irodalommal ne is foglalkozzunk. A közös az említett irodalmakban csak az, hogy az egységes francia irodalom képével szemben, amely egészen a XX. század hatvanas éveiig uralkodott, mindnyájan kb. ugyanakkor vívták ki önállóságukat, hívták fel egyediségükre a figyelmet. A hatvanas évektől megszűnt a francia irodalomtörténetre eddig jellemző centralizmus, s azóta beszélnek francia és frankofon irodalmakról. Ettől az időtől kezdve merte vállalni a frankofon író a szülőföldjét, annak eltérő nyelvét és hagyományait, s már nem a kanonizált francia modellek variálásával próbált betörni a francia irodalomba. Jean-Pierre Monier szerint a személyiség kialakítását két úton közelíthetjük meg: a nyelvezet útján (amely nem azonos a nyelvvel, hanem annak egy idiómája, beszédmódja), illetve az érzékszervek, azaz a a környező világ révén (vö. Vígh Árpád, i. m. 9-11.). Ezek mentén indultak el a a frankofon irodalmak önállóságuk felé: „Ez a két összetevő - a sajátos nyelvezet, mely kívülről akár hasonlíthat is a közfranciára, és a sajátos világ, melynek mélyén az „örök emberi” a Júra völgyeiben éppúgy megtalálható, mint Szenegálban vagy a Szent Lőrinc-folyó partján - szolgáltatták tehát - a hatvanashetvenes években, a frankofon irodalmak autonomizálódásának fénykorában - azokat a vezérfonalakat, melyeknek mentén a frankofon író a maga specifikusságának a kinyilvánításáig eljuthatott” - írja Vígh Árpád.

Mint látható, a határon túli magyar irodalmak alapvetően más helyzetben vannak, mint a francia nyelvűek. Míg ott csak a hatvanas években afféle irodalmi harc árán tudták elérni, hogy önállóságukat kinyilváníthassák a nagy, egységes és centralizált francia irodalommal szemben, addig a határon túli magyar irodalmak esetében erről szó sincs. Ahogyan Szirák Péter fogalmaz, az 1918-ban „kialakuló, jórészt politikai-igazgatási kényszereken alapuló - s korántsem „egyértelmű” - magyar kulturális policentrizmus sajátsága éppen az, hogy szemben más többköz