Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Aich Péter: A hajnal születése (novella)
A hajnal születése semmi benyomást. Itt nemigen lehet dohányozni, szólalt meg, hogy időt nyerjen. Nem. Maga nem szokott a kávéhoz egy cigarettát elszívni?, kérdezte. De. No, ez bejött. Most viszont mi legyen? A helyzet mívességét barokk angyalkák röpdösték körül. Le van ejtve, villant föl benne, hát nem mindegy ez is? Akkor inkább én hívom meg magát, mondta, és jómaga is meglepődött, miket beszél. Tudok egy ü- gyes presszót, ott rá lehet gyújtani, és jó kávét főznek. Munkája van, szólt szárazon a lány. Csak legyintett. Alig észrevehetően. A lány elnevette magát. Kérem? Megütközött. Valahogy elhagyta a munkaláza. Nem hagyott el. Nem is volt. Hát nem mindegy? De igen, hagyta rá a lány. A füstöt lassan kell mellre szívni, akkor jó. A füst olyan, mint a fájdalom. Mért issza ez a fiú olyan lassan a kávét? Meddig akar ez itt ülni? De hiszen bármikor elmehetek. Mi közöm hozzá? Pedig még ő sem nyúlt hozzá a kávéhoz. Csak ül, üresen, mint egy lyukas bögre. Hülye vagyok, a világ úgysem omlik össze. A kávé! Legalább az van. A többi mindegy, hát nem? Valamire emlékeztette ez, csak hirtelen nem tudta, mire. Mintha akart volna valamit meg nem is, csak nem tudott rájönni, hogy mit. Talán csak a semmi volt. Vagy a semmi. Jó vicc. Minden mindegy, és most itt ülök ezzel az ismeretlen fiúval, és az is mindegy. Még jó, hogy tartja a száját, és nem szónokol. Úgy néz a semmibe, akárcsak én szoktam, gondolta. A nénije közben biztosan benézett, hogy hörpintsen egyet a kávéjából. Te jó ég, megint kérdezősködni fog, hol jártam. Pedig el sem mozdultam magamból. Milyen jó így hallgatni. Az égvilágon nem jön be semmi. Tiszta vákuum. Mióta ülnek itt így? A hamutartóba most nyomja bele a negyedik csikket. Próbálkozott visszaemlékezni, nem dobták-e már ki a hamut. De nem. A kávé, jutott eszébe. Igen. A kávé. Még langyos. Egy órája sem ülnek itt. Szent isten! Évszázadok múltak el. Mi baja van ennek? Nem engem bámul? Mi lehet mögöttem? A falon? A falon nincs semmi. Csak az üres fal. Ha ez így megy tovább, a csésze is üres lesz, tényleg. Még egy cigit. És belesüppedni a zsibongás csöndjébe. Lebegve akár a füst, egy ciga- rettahossznyira. Furcsa, kint a délelőtti égbolton ottfelejtkezett a Hold. Érezte, hogy lassan megdermed a lába. Millió gombostű szurkálta. Menjünk, mondta a fiú a zsibongáson túlról, egy fényévnyi távolságból, úgy látszik. A sarkon meg-állt, a nap mintha sütött volna még. Nem megy vissza?, kérdezte a fiú. Nem. A fiú bólintott. Köszönöm, mondta, mintha a szomszéd galaxisból üzent volna. Aztán megcsókolta és szó nélkül eltűnt. Egyszer mégis el kellett menni. Újra végighallgatni mindent. A zakatoló űrt. Naponta új rohamok. Számba kéne venni az üzeneteket. Hullottak a csillagok, egy- egy világ a mindenségben. Mindenütt a világűr szilánkjai hevertek, már nem volt hova lépni. Mikor szabadulok ettől a sok kölönctől, mondta magában, s egy töméntelen papírhalmazra gondolt, bár valójában önmagából akart kitömi. Gondolatait nem merte kimondani hangosan, mert a szavak hullámai vihart kavartak. Beszorultak a némaságba és velejébe hullottak akár a kövek, miután földobták őket. Mit ér a szó, ha nem lehet kimondani? Az érzelem, amelyet csak álmodnak?
