Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - FÓRUM - Fried István: Neubauer Pál irodalmak/kultúrák között

Magyar irodalom Csehszlovákiában a két világháború között- pedig a nyelv- és szubjektumfelfogás egy messze nem különleges esettanulmányát reprezentálja, azt nevezetesen, hogy a több művészeti ágban tehetséget felmutató, több nyelven (a németen és a magyaron kívül franciául, de szülőhelye, Vágújhely miatt legalábbis a társalgás „szintjén" szlovákul és talán csehül is) kommunikálni képes, németül jobban, magyarul is jól, de a németnél valamivel kevésbé jól író, alkotó, elsősorban a prózában jeleskedő, de a német nyelvű költészetben sem jelentéktelen Neubauer végeredményben a sokat ígérő kezdet után mégsem alkotott kiemelkedőt. S jóllehet számontartott egyénisége a két világháború között működő csehszlovákiai magyar irodalomnak (kevésbé az újságírásnak, pedig újságíróként, „zsurnál”-kritikusként talán még jelentősebb), műveinek antológiákban fölbukkanása, újrafölfedezé- se mégsem keltett figyelemre méltó kritikai vagy olvasói visszhangot. Arról pedig egyáltalában nincsen tudomásom, hogy német nyelvű tevékenysége iránt föltámadt volna az érdeklődés, pedig a prágai német nyelvű irodalom ugyancsak beiktatódott a német nyelvű irodalmak meglehetősen széttartó, ám széttartásában tanulságos „irodalomközi” együttesébe. Éppen a kultúrák között állás az, ami a multikulturalitás mai kutatóit érdekelheti, a kettős (hármas), egymást keresztező érdekeltség, amely a disszeminált személyiség (és tudat) rögzíthetetlenségét, meghatározásának állandó halasztódását példázhatja. Gus- tav Meyrinck, Franz Werfel, Max Brod és Franz Kafka „prágaisága” nem pusztán az irracionális racionalitásnak szituáltsága, hanem a szubjektum rádöbbenése a hagyományos értékek szétesésére. A szubjektumelméletnek egyik kiváló mai képviselője, Peter V. Zima Kafkát az osztrák Musil, a francia Proust és Camus, az ír-angol Joyce és a trieszti olasz Svevo társaságában helyezi el (közülük Kafka, Musil és Svevo a Monarchia-koiné beszélői, hozzájuk magyar részről Krúdy Gyulát párosíthatnék), mint akik az individuális szubjektumot úgy mutatják be, mily kevéssé engedelmeskedik saját értelme törvényeinek, mily mértékben uralja a tudattalan, a szabadon tenyésző véletlen, a tévedéstévesztés minden fajtája, a nyelv és az ideológia. Zima Nietzsche antiracionalista és antihegeliánus gondolkodásából vezeti le szerzőink „én’’-felfogását (Nietzsche állapította meg, miszerint” mily kevéssé az értelem, mennyire inkább a véletlen uralkodik az emberek között”).

Neubauer Pál regényírói munkálkodása (de nem egy novellája) mintha tételszerűen igazolná vissza a nietzschei megállapítást, ugyanakkor éppen német bölcseleti stúdiumai késztették arra, hogy a távolabbi Keletre tekintsen egyrészről, másrészről a följebb fölsorolt „modern” szerzőkkel együtt megkísérelje a szubjektum megmentését, éppen az eldönthetetlenséget magába foglaló ambivalencia tudatosításának segítségével. Az ambivalencia az, amelyből kitetszhet, miként függ össze kritika és válság - tolmácsolja Zima Reinhart Kosellecket -, és lényegében ennek a kijelentésnek fényében olvasható újra Neubauernek csonkán ránk maradt regénye, a Mi közöm hozzá? (A családi emlékezet szerint, s ezt a kortárs sajtó is megerősíteni látszik, Neubauer előbb németül írta meg terjedelmes prózai epikáját, amelyre nem talált kiadót. A magyarra fordításban kollégája, Darvas János, költő-műfordító segítette. A magyar változat azonban meghúzva jelenhetett csak meg, így minden megállapítás a regénnyel kapcsolatban csak feltételes lehet). Az egységes