Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Pomogáts Béla: Az eposzköltő (esszé)
Juhász Ferenc köszöntése jedelmes verskompozíciói és az amerikai avantgárd költők, Ginsberg és Corso művei tanúsítják ezt az alighanem mind általánosabb költői igényt. Juhász a kortárs költészetnek ezt a nagyszabású vállalkozását folytatja a maga módján: személyes univerzumának komplex és szintetikus lírai összefoglalásában. Ezzel egyszersmind annak a — leghangsúlyosabb formában Németh Lászlónál megfogalmazott — várakozásnak is eleget tesz, amely költészetünk figyelmébe az archaikus és a modem elemek, hangnemek, technikák és poétikák „bartóki szintézisét” ajánlotta. Juhász a lírai eposz nyelvén ülteti át a gyakorlatba a szintetikus poétikát. Az eposz az antikvitásban, de a barokkban vagy a romantikában is, a világmagyarázat vagy a nemzeti történelemmagyarázat eszköze volt. Mindenképpen a totális összefoglalás, a szintézisteremtés műfaja. Ezek az eposzok, Homérosztól Tassóig és Zrínyitől Vörösmartyig hagyományosan epikusak és történetiek: ugyanúgy egy emberi közösség szellemi kohézióját és kollektív tudatát alapozták meg, mint később a történeti regények vagy a történettudományi összefoglalások. Juhász eposzai velük szemben líraiak: a lírai világ totalitását fejezik ki, még történeti anyagukat is vallomásos és személyes költői késztetéssel rendezik, mint A tékozló ország kosztümös narrátora, a Dózsa György vezette parasztháború vagy A halottak királya egyes szám első személyi) elbeszélője, IV. Béla és a tatárjárás történetét. Juhász Ferenc egyik nyilatkozatában a következőket olvassuk: „Az eposz műfajmegjelölés nálam nem értelmezhető a régi módon. Az én eposzaim, ha hordoznak is anyagukban némi cselekményszerűséget, ha rendelkeznek is a történés e- lemi vonásaival, mégis lírai versek, személyes vallomások, eredendő himnuszok és siratok. ” Az eposz lírai átalakításával Juhász voltaképpen egy hosszú fejlődési folyamatot tetőzött be. Arra a mű és olvasó kapcsolatának közegében végbemenő befogadásesztétikai, következésképp műfaji átalakulásra gondolok, amelynek során az utóbbi száz év alatt megváltozott az eposz információs töltése, evokatív hatása, ennek megfelelően poétikai természete. A klasszikus eposz általában epikai információt vagy látomást adott. A Zalán futását úgy olvasta a reformkori magyar, mint a honfoglalás történetét vagy legalábbis az „ősi dicsőség” költői vízióját. Vörösmarty eposza epikus mű gyanánt mára szinte élvezhetetlen vagy érdektelen. Egészen más a helyzet, ha nem az epikai, hanem a lírai alkotásnak kijáró érdeklődéssel közeledünk hozzá: megnyílnak előttünk a hatalmas költemény korábban talán rejtve is maradt értékei. A nagy eposzok, főként a romantika egyébként is áradó személyességgel átszőtt alkotásai ugyanis lassanként átértelmeződtek az idők során. Shelley, Keats, Blake, Vörösmarty eposzai — függetlenül az alkotó szándéktól — lírai költeményekké váltak. Juhász már tudatosan használja fel ennek a műfaji átalakulásnak a lehetőségeit, midőn személyes líraisággal vet számot eposzaiban az emberi élet értelmével és lehetőségeivel, a nemzeti történelem máig ható és mindenképpen jelképes értelmű katasztrófáival.
