Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - FÓRUM - Fried István: Neubauer Pál irodalmak/kultúrák között
FÓRUM miközben az anyanyelvi irodalomnak olyaténképpen végzik „európaizálását”, azaz kiléptetését a kényszerült és vállalt perifériatudatból, hogy részint a műfaji rendszert teljesítik ki, részint az európai kulturális trendeket a hazai kultúrába próbálják integrálni. Megfordított a helyzet a Monarchia egyes államainak, országainak kisebbségi német nyelvű irodalmainak esetében. Hiszen ez az egyszerre átláthatóbb, illetőleg bonyolultabb szituáltság mindenekelőtt az énhasadásnak, metaforisztikusan fogalmazva, irodalmi/nyelvi „szki- zofréniának” kedvez, ugyanakkor a XIX-XX. századra rendkívül jelentőssé lett német nyelvű irodalmakhoz tartozás (amennyiben valóban odatartozásról van szó!) részben a világirodalmi folyamathoz illeszkedést teszi lehetővé, márcsak a hagyománytörténésekre való reagálás révén is, részben a korszerű irányok, módszerek, nyelvfelfogások „nyelvileg” problémátlan elsajátítását. Azt azért aligha lehet felejteni, hogy Prága, Budapest, Zágráb, Erdély, a Szepesség, Galícia vagy Szlavónia, Trieszt vagy Pozsony német nyelvű írásbelisége annak ellenére, hogy távolabbi múltba tudja visszavezetni kulturális hagyományait, más nyelvű tágabb környezetben vagy környezet ellenében kísérli meg a folyamatosság fenntartását; méghozzá olyan időszakban, amelyben mind az olvasóközönség elvárási horizontja módosul, mind a szóban forgó városok, vidékek, kulturális tájak önmeghatározásában az előző évtizedekéhez képest számottévő törések mutatkoznak, így a nyelvek, nyelvi kultúrák, az e nyelveken beszélők státusa, presztízse erősen változik, arról nem is beszélve, hogy a hivatalosság nyelvfelfogása, kulturális politikája arra törekszik, hogy maga jelölje ki egyes nyelvek, nyelvi kultúrák, a hozzájuk kapcsolódó intézmények érvényességi körét, ha úgy tetszik, „kompetenciáját”. Hiba volna, ha a XVIII. század úgynevezett nemzetiségi békéjét reflektálatlanul szembeállítanék a XIX. század húszas-harmincas éveitől mind látványosabb nyelvharcaival, nemzetiségi békétlenségével, hiszen a nemzetfelfogások átíródása eleve előtörténetként, olykor „nemzetietlen" korszakként bélyegezte meg nemegyszer még a XVIII. századot is, amelyből a nemzeti ébredés/újjászületés vezette ki az elkárhozott, elidegenedett fiakat. A XX. század elejére a világpolitikában és a helyi/országos politikában egyként a nemzeti antagonizmusoké a vezető szólam, a hivatalos kultúra szinte mindenütt átideologizálja és nemzeti-erkölcsi alapra helyezi (vagy gondolja helyezni) a művészeteket, amelyekkel szemben az úgynevezett nemzeti ébredés során megfogalmazott elvárásokat felfokozva, egyértelműsítve rajzolja föl alapvető követelményként. Ez azonban odavezet, hogy más törésvonalak is látszódni kezdenek, a reflektálatlanul ideologikus művészetfelfogás ellenében az én és a nyelv (nem pusztán nemzeti, de nem is feltétlenül nem nemzeti) helyzetére, fenyegetettségére reflektáló én-elbeszélések legalábbis kétségbe vonják a monologikus és naiv beszéd mondhatóságát, kiváltképpen tovább- mondhatóságát; továbbá: a személyes fenyegetettség megszólaltatásához a korszerűnek érzett európai nyelvből (a szimbolizmuséból, az impresszionizmuséból, a századfordulós modernségéből) merítenek. A Monarchia országainak német nyelvű irodalmai többszörösen szembetalálkoznak a szubjektum és a nyelv konfliktuslehetőségeivel, minthogy valamennyi nemzeti mozgalom céltáblái lesznek, önszerveződésük (belső) ellentmondásai hamar kiütköznek,
