Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Öllős Edit: Duett a dadával (részletek)
Duett a dadával (részletek) Minden napra kijut belőle nem is egy... Most csaknem ezt várta... Vagy egyszerűen nem akarta, hogy így legyen. Jólesett volna egy vad éjszaka... Ezek után, mikor már napok óta „éjt nappallá téve” mintegy kirugdalt a hámból — egyedül! Munkával, művelődéssel. És hogy az is hogy ki tudja elégíteni az embert, a lelkét legalábbis! Ő talán túl sokat foglalkozik a leikével. Állandóan gondolkodik, és azt szereti kifejezésre is juttatni. Azt hitte, mostani szeretőjével lehet beszélgetni szeretkezés közben, nem olyan tizenkettő egy tucat férfi, aki nem tudja közben a másik agyféltekéjét is használni (amely a lelket irányítja), de vele sem az igazi... Nem ismeri az apját, és mikor — két csók között — megkérdezte tőle, mit tud róla, azt felelte, azt, hogy olyan nedves, mint te... Érdekes, míg fiatalabb volt, nem próbálta szeretőit ennyire társalgásra kényszeríteni „munka” közben... Nem lett volna még ennyire igényes? De hát ő mindig, mindenben maximalista volt, mindenből a legtöbbet akarta kihozni, de mindig magától várta a legtöbbet. Most már szinte senkitől nem vár semmit... Hiszen minél többet vár az ember, annál nagyobbakat csalódik. Csalódni még a szülőben is lehet (próbálta!), aki pedig többnyire mindenki életének legtüneményesebb teremtése. Lejjebb kell adni a szomjból, már Buddha is ezt tanította, de ezt az elhatározást az ember maga felé is irányíthatná, sóhajtott fel, mikor eszébe jutott, hogy még ma át akar dolgozni egy csomó dolgot. És fel is háborodott: ilyenkor is a szexre gondol?! Szégyellheti magát! Persze hogy jót tesz a kondíciónak, szépít, ez meg az, de őt úgy feldobja, hogy utána, ha akarna, se tudna aludni. Pedig már ráférne néhány óra mély, pihentető alvás. Tehát épp örülnie kell, hogy szeretője ma éjjel nem ér rá, lesz ideje dolgozni és aludni. Hiszen, ha váratlanul is állít be, ő soha nem tud neki nemet mondani.. Nem tudja eldönteni, a szívét vagy a lelkét könnyebb-e megkapni... A teste nem fontos. O azzal „ad” legkevesebbet. (Azzal nem is ad egy nő! Ugyanannyit — vagy többet — kap!) Regéljenek csak neki a „női büszkeségről”! Az másképp nyilvánul meg... O annyira büszkének érzi magát, hogy abból is lejjebb kellene adni... A szíve meg a lelke... Azokat nehéz meghódítani. Valakinek ezt sikerült eddig — többé-kevésbé —, valakinek azt. De együtt talán még soha. Mikor — legutóbb — úgy érezte, most párosult a kettő, az alany kimutatta foga fehérét. Nem bírta elviselni, hogy függő volt tőle, és bizonyítani akart: ő az okosabb, ő ér többet! És elkezdett okoskodni, de úgy, hogy rá kellett jönnie, ennél a férfinál szánalmasabb és nevetségesebb teremtés a földön nincs több! El akarja nyelni a világot — mindent akar és egyszerre —, mindent fel akar borítani (például az írói életformát), fuldoklik az ellentmondásokban... Istent tagadja, de magába szerelmes. Hagyjuk ezt! — szólt magára a nő, mert rátörtek a fájó emlékek. Épp így jó minden, ahogy most van — egy-egy szexre épülő kötetlen kapcsolat, szabadság és függetlenség. Nem kívánok többé függővé válni senkitől! Ja, és semmitől, nyomta el a cigarettát, ma már nem dohányzom! És rámosolygott a bárányfelhőkre!
