Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ (Hungarikum-e a magyar líra?) A magyar irodalomban hagyományosan túlértékeltnek tudott líra intézményesen kiszabott pályán mozgott. Ennek a kivételezett helyzetnek a műfaj autonómiája fizette meg az árát. Igen hamar a líra intézményesen védett területté vált, ahová a magyartalan, vagyis nemzetietlen gondolatok és érzések nem tehették be a lábukat. A római, spártai republikanizmus allúziói lengték be (Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején, ItK, 1998/5-6., 668-686.) azokat az irodalmi eszményeket, amelyek a múlt irodalmi emlékezetét uralták. Ady és a Nyugat helyezkedett szembe először látványosan és hatékonyan az intézményrendszerrel. Ady erős költészete egy hatékony, ismert hangzó hagyományt, az Arany-balladák formai emlékezetét alakította át lírájában. Az allegóriák, szimbólumok világába helyezte a homály, a kifejtetlen- ség, a megoldatlanság felidézését szolgáló tartalmakat, melyeknek igazi feloldhatósága visszaidézte a sors kollektív emlékezetét. Ady radikálisan individualizált líráját paradox módon mégis a közös sors, a kollektívum nevében beszélő hang fedte el és tette megközelíthetetlenné a 20. század költői fejleményei számára. Ezáltal az egyik legerősebb költő, a leghatékonyabb lírai hangot kialakítani képes poétika lezárt és folytathatatlan volt. Csak a szerep felöltésére, ismétlésére lehetett vállalkozni. A nyugati eszméket és a lestilizált, heroikus vagy a rigorózus erkölcsi elvektől mentes individualitás felfogását valló Kosztolányi utasította el leghatározottabban a sors nemzeti elvű magyarázatát képviselő líra hagyományát. Az avantgárd pedig inkább csak a szövegek felszínén hagyott nyomot, vagy amint azt a hetvenes-nyolcvanas évek köteteibe belelapozva látható, elsődlegesen a nyomdai szedéstükör tipográfust próbáló blikkfangjain. A magyar irodalom azonban valami miatt úgy tudja, hogy a líra az ő erőssége. És hogy ezen a területen olyan gazdagok vagyunk, hogy az már világviszonylatban is figyelemre méltó. De legalábbis, líránk külföldi nem ismerete szégyent hoz Európára. A líra olyan speciálisan eredeti és magyar, amely védelmet igényel, akárcsak a tokaji bor vagy újabban a pálinka, mert hogy hungarikum. Ez a vélekedés az utóbbi néhány évtized irodalmi alakulástörténete fényében már szerényebb értékelést kap. Prózafordulatról beszél a kritika a nyolcvanas-kilencvenes évek történéseit szemlézve. A líra ugyan továbbra is erős, és meghatározó teljesítmények születnek, de valahogy mintha összezavarodott volna az irodalom értéktudata. A magyar irodalom külföldi megmérettetése pedig azt támasztja inkább alá, hogy a próza mutat fel olyan teljesítményeket, amelyek „világirodalmi” mércével is mérhetőek. Pontosabban fogalmazva a kölföld is figyelmet és érdeklődést mutat iránta. A mértékek viszonylagossága persze adhat okot epés és rosszindulatú megjegyzésekre. Az első irodalmi Nobel-díj azonban ezt a kényelmes önszemléletet is megbolygathatja. Talán mégsem a líra az a műfaj, amely leginkább képes a magyar irodalmat reprezentálni a kölföld előtt? Persze, mindez az értékeket nem befolyásolja. Nem fogja az irodalmi kánont gyökerestül felforgatni.
