Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ intézményesült keretek között teheti. Ennek következtében, amikor a humanista mediális rendszerről levált a magyar irodalom, és a régiség, illetve a modernitás irodalma közötti szakadék elmélyült, szinte teljes mértékben törlődött a felvilágosodás előtti korszak irodalmi emlékezete. A modern irodalom pedig mindenek előtt tudat. Kevésbé a szövegek hagyománya, hanem az emlékezet és felejtés mindenkor jelenlévő kizárólagossága és a történetiséget feloldó egyetemesítése. Mert a magyar irodalomban — paradox módon — épp a történetiség által rétegzett időbeliség felfogásának megjelenésekor lesz az irodalom azzá az eszközzé, amely elmossa a történeti távolságot. Várna és Mohács, Rákóczi és Dózsa, illetve a többi történeti tragédia egyidejű jelenlétként, a sors örök szabályaként íródik bele a költészet emlékezetébe. A régiség — a nagyobbrészt egyházi vagy hitbuzgalmi tartalmakkal terhes — irodalmisága a felvilágosodás idején elveszett az élő hagyományból. A népdal, népballada — illetve Arany érdeklődése miatt —, a históriás ének a feltételezett hőseposz nyomait rejtő irodalmiság került csupán vissza. Az elsüllyedt irodalmiság legkülönfélébb emlékei iránti szélesebb körre kiterjedő érdeklődés majd csak — és nem véletlenül — Kosztolányival jelenik meg. Úgy hiszem, Kosztolányi az irodalmat a lét teljességére figyelő írásbeli formaként kezelte, amelyről leginkább csak az tudható, hogy nyelvként jelenik meg a szemünk előtt. Az egyes, ezen a nyelven nyomot hagyó ember elmosódik és feloldódik ebben a nagy óceánban. De az írásokban ott maradt nyelv által mégis csak az ő valamikori esendő létével szembesülünk. A nemzet, a történelem, a sors, az individuum mind a fikcionalitásban foglal helyet, egyedül a költő hangja hagy nyomot az írásokon. A felvilágosodás, de még inkább az azt megelőző régiség — fontos megszorításként — szerzőhöz kapcsolható irodalmi szövegei ekkor kerültek a filológiai-irodalomtörténeti érdeklődésen túlmutató figyelem előterébe. Ezek a régi szövegek a nemzeti gondolat, a romantikus költészet- és költői szerepfelfogás előtt még a humanista iskolázottságú poétikák alakításának nyomait viselték. Ennek az irodalomnak a hagyománytudatba való lassú visszaszivárgása segített vagy avantgárd, vagy klasszicizáló posztromantikus poétikák kialakításában. Ezek a poétikák a mondat, a költői mondattan újraszervezését végezték el. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek szókultuszú költői beszédei akár utóvédharcként is felfoghatók, hiszen a képhalmozás, a túlhajtott metaforizálás mind a költő önfelmutatását, a költői szerep felstilizálását, vagyis a mögötte meghúzódó ideológia megingását hivatott elfedni. Akárcsak az eredetiség elvárása, és az idézéssel szembeni gyanakvás. A föltétlen eredetiséget ez az esztétika a képhalmozásban, az újabb és meghökkentőbb képszerkezetekben vélte megtalálni. Nagy László nyelvének hiperbolái és parabolái vagy a paralogia elhatalmasodása Juhász Ferenc költészetében erről tudósított. A Margócsy István által említett nyelvkritikai attitűd vagy a tétek látszólagos visszavétele — különösen — Tandori Dezső lírájában (verebek, macik és lovak) kezdetben sokkolóan hatott. A nyolcvanas évek közepén megjelenő fiatal költők látszólagos rontott nyelve, többek között az ekkoriban nyilvánossághoz jutó Erdély Miklós, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos lírájában, úgyszintén kavart némi indulatot egyesekben. A
