Irodalmi Szemle, 2003

2003/6 - SZEMLE - Koncsol László: A 80 éves Dénes György köszöntése, Juhász Dósa János: Emlékképek a költészet kifürkészhetetlen útjairól

A 80 éves Dénes György köszöntése

volna, kötelező érvénnyel, fővesztés terhe alatt, s ha emlékezetem nem csal, még egy-egy frissen kinyomtatott szöveget is megvitattatok — de elmémben a részleteket nehezen áttörhető köd borítja.

Történt azonban, hogy a szerény atyai apanázs mellett pénzre volt szükségem, és Zs. Nagy, aki idővel rádiós lett, becsábított egy hangpróbára. Először megboldogult Nagy Jenő barátunkhoz terelt, aki váltott velem pár szót a folyosón, s kirúgott. „Ki ez a szerencsétlen flótás?” — kérdezte aztán Lajostól, aki csak később számolt be róla. Ha rögtön kikotyogja, soha többé nem néztem volna a rádió felé, s nem olvashatok esetenként híreket Hostokkal fölváltva néhány évig, így azonban sikerült Lajosnak az asztalodhoz tálalnia. Ekkor kezdtem megismerni varázslatos, irizáló (most hosszú és szövevényes leszek) ironikus-önironikus-szarkasztikus-gunyoros-játékos-szomorkás-bölcs-sebzett- érző-rezignált-fanyar személyiségedet. Azt hiszem, sok mindent kihagytam, de bocsásd meg, nem bírnám tovább levegővel. Miután stúdióhangomat szalagra vettétek, behívtál a technikusokhoz, s amit olvastam, leforgattátok. Akkor szembesültem először, döbbenten, a beszédhangommal. „Na, magára ismer?” — kérdezted fanyarul, kissé nazálisam „Ez nem én vagyok!” — vágtam rá. „De bizony maga az, barátom, csak maga másként, a rezonáló koponyájából hallja a hangját. Na, hogy tetszik magának?” — Akkor még szép, fejlett ungi-zempléni kettőshangzóimmal is szembesültem a szalagról, az idő nem sorvasztotta el őket, mint azóta. Szóval mindenképpen döbbenetes első élményem volt, amely közvetlenül hozzád köt. Hazamentem, s vártam az értesítést, hogy lesz-e belőlem bemondó vagy sem. Hamarosan távirat hívott a rádióba, hozzád, s egy verset nyomtál a kezembe. Címe, szerzője hiányzott a gépírt papírról, s mondtad, hogy szalagra kellene olvasnom a szöveget, mert rövidesen adásba kerül. A folyosón járva-kelve ismerkedtem a költeménnyel, s amikor úgy éreztem, hogy kész, a stúdió mikrofonjához ültem vele. Kérdezted, tetszik-e a vers. Mondtam, hogy nem rossz, de mondaná már meg, ki írta. „Majd megtudja”

— mondtad. — „Nem érdekes.” Meghallgattam, s a fölvezetésből derült ki, hogy a vers szerzője Te vagy. Akkortájt váltottál hangot, leltél igazi költői énedre, s ebben a lépcsőfordulódban kezdtünk emberileg is összemelegedni. Nemcsak és nem elsősorban én, hanem mind, akik nemzedékemhez tartoznak.

Nem ment ez könnyen, mert jóllehet a két generáció, az „öregek” és a „fiatalok” csapata a kétkezi emberek, földművelők és ipari munkások osztályából tört fel, más-más élmények érleltek bennünket felnőttekké. Benneteket az első köztársaság magyarokat kisemmiző földreformja, a világgazdasági válság, a szülők munkanélkülisége, a szegénység, nem ritkán a nyomor, az olyan-amilyen konszolidációjából tüstént az újabb világháborúba csúszó Magyarországból történt kiábrándulás, maga a világháború, az azt követő visszacsatoltatás és a csehszlovák nemzetállami téboly orgiája, majd a prágai kommunista puccsot követő lassú elcsöndesedés, a viszonylagos nyugalom, a szellemi építkezés kezdetei a romokon, a majdnem semmiből — Titeket ezek a dolgok motiváltak. Ez mind bennetek volt: sejtjeitekben, csontjaitokban, izmaitokban, reflexeitekben, világlátásotokban, történelmi tudatotokban, erkölcsi ítéleteitekben, annak megítélésében, hogy mi és ki a jó és a rossz, esztétikai elveitekben és társadalompolitikai programotokban: osztály