Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Gál Sándor: Utórezgések (2) (napló)
Utórezgések Moszkva vagy Pétervár látványát? San Francisco, Los Angeles, Washington, New York égig érő üveg- és fémvalóságát vagy a múzeumok, képtárak, szoborparkok látványértékeit, halálig felidézhető élményeit? Az óceánok méltóságát, hatalmas, áradó erejét, s a felettük fénylő óriási opálkupolákat... Oldalakon át sorolhatnám az ember alkotta világ kontinenseket átrendező építészeti csodáit, az autópályákat, a repülőtereket, s mindazt, ami ezt az egészet működteti. Haszonnal — tegyem hozzá. De, látva és megélve ezt a nem természet alkotta „második valóságot”, arra döbbenek, hogy az emberiség létrehozott valami elképesztő csodát, aminek nincs semmi értelme. * * * Ma már alig is hökkent meg bárkit, ha a poétika klasszikus gyakorlatán túl olyasmit is „költeménynek” tekintenek, amelynek olvasata vagy értelmezése ugyancsak elüt a hagyományostól. A múlt század elején bizonyos értelemben a képvers bontotta meg a klasszikus formákat, s a különböző új izmusok ezernyi ága-boga próbálta áttörni a hagyományt. Aztán ez a sokféle újító-változtató szándék az idők során ugyanúgy hagyomány lett, mint az előző korok lírai modernje. Már ami megmaradt belőle máig használható értékként. Az ezredfordulón aztán azt tapasztaljuk — mondjuk úgy a hetvenes évektől számítva —, hogy némely modern költői műhelyekben a „képvers” helyét a verskép igyekszik elfoglalni. Valamikor a hatvanas években, amikor komolyan foglalkoztatott a grafika, nekem is úgy tűnt fel, hogy a grafikák erőterei, erővonalai, e vonalak tiszta ritmusa a költészet egyféle lehetőségét sugallják. Nálunk, azt hiszem, Tőzsér Árpád Érintések című kötetének „versgrafikái” — később Vetítések címen egész ciklussá álltak össze a Kör című válogatott kötetében — közelítik meg a fekete-fehér hullámzást a maguk sajátos, tőzséri metaforavilágukkal. Vagyis ezek a versek nemcsak olvashatók, hanem meg is jeleníthetők. Mindezt pedig azért mondtam el, mert Paul Nagy, azaz Nagy Pál Párizsban készült journal in-time című albuma, amely — ha jól „olvasom” és értem — a tőzséri versgrafika egyféle ellenpontozását jelenti, mivel ezeket a kompozíciókat együtt látom — versképként. Meglehet Nagy Pál „csak” játszani akart a számítógép adta lehetőségekkel, hogy kipróbálja: mi, s miként oldható meg a gondolat, az ötlet s a technika hármas istenségének segítségével. Az azonban bizonyos, hogy e versek olvashatók is. Nem úgy, mint Dante vagy Ady, s még csak nem is úgy, mint Nagy László vagy Zsélyi Nagy Lajos; nem a hangok által — bár a kompozíciók egy része hang —, hanem a megjelenítés különös, kettős csendjében. Nem tudom, milyen lesz a most nyitódó új évezred költészete — lesz egyáltalán? —, mert nem is tudható, s azt sem tudom, hogy ezek a Nagy Pál-féle versképek, s az ehhez hasonló törekvések meddig élnek s hatnak. Azt hiszem, ez nem is lényeges. Ennek ellenére úgy látom, hogy még az egyszeriség ódiumának kockázataként is érdemes volt Nagy Pál vállalkozása, mert e munkán mester keze nyomát látom. * * * Ma nagyon rossz napom volt, szinte leroskasztott láthatatlan súlyával, szinte
