Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim
EZ IS A MÚLT... tovább északnyugat felé. Következő nap egy tanyán álltunk meg, azt mondták, be vagyunk kerítve. Több napon keresztül naponta 50-60 kilométert gyalogoltunk visszafelé. Kb. tíz nap után megindultunk déli irányba, Varsó felé. Abban az időben volt a varsói felkelés. Délelőtt értük el Varsót, és itt megálltunk egy napra. Őrséget csak a szálláshelyünkön tartottunk. De parancsba adták, hogy a városból ki kell engedni mindenkit, aki fehér zászlóval jön. Ha ez nincs nála, az illetőt minden felszólítás nélkül le kell lőni, lehet az gyerek vagy aggastyán. Fura egy világ volt itt akkor. Mi egy tóban fürödtünk, mellettünk a vasúti messzehordó ágyú lőtte a belvárost. Tőlünk jobbra, úgy háromszáz méterre volt egy kávéház, s ott meg szólt a zene. Másnap elindultunk Varsótól déli irányba, Gora Kalvaria felé, de útközben még megálltunk egy településen három-négy napra. Ittlétünk alatt egyik nap hívatott Gulyás zászlós, szakaszparancsnok: Magyarics, délután előállítasz két kocsit négy katonával. És elmentek a lovaknak szénáért, nekem meg hozzatok egy-két csibét. Éjjel úgy 3 óra körül riadó volt, hogy az átvonuló német csapatokat megtámadták a partizánok, de azok továbbmentek, és nekünk mint pihenő századnak meg kell szállni azt a területet, ahol a lövöldözés történt. Már kezdett világosodni, mikor a kijelölt helyre értünk, és én arról a keskeny vasúti sínpárról felismertem azt a helyet, ahonnént előző nap a szénát vittük meg összefogdostuk a tyúkokat. Mi ott most nem találtunk semmit. Akkor mondtam el a zászlósnak, hogy tegnap innént vittük a szénát, és mennyi ember vett körül bennünket. Úgy gondolom, hogy a lengyelek szolidárisak voltak a magyarokkal, mert az előző nap könnyen elkaphattak volna minket. Gora Kai variára úgy augusztus vége felé értünk. Ez egy kisváros, Varsótól délre úgy 25-30 km-re. Közvetlen a Visztula partján fekszik. Ideérkezésünkkor még nem volt kiépítve semmi. Ahogy mondták, itt egy század német tartott egy jókora hosszú vonalat. Éjjel a járőrök hol innen, hol onnan lőtték a túlsó partot, megtévesztésül az oroszokat, hogy azt higgyék, hogy a folyó túlsó oldala tömve van nehézfegyverekkel. A mi alakulatunk, a páncéltörősök a folyótól feljebb, a házak között volt elhelyezve. Feladatunk nap mint nap futóárkok és bunkerok kiépítése volt. Ez egy gyümölcstermelő vidék volt. Rengeteg alma termett itt. A németek autószámra szállították hátra. Mi kutattunk a házak között, és találtunk is ott sok cseresznye- és eperkompótot. Lent, közvetlen a vízparton volt egy nagy épület, valami szanatórium lehetett. Nagy raktár volt benne, de főleg női ruhaneművel. Akkorra elkészült a bunkerunk is. Egy közeli fabarakkot szétszedtünk, és ennek a részeiből csináltuk az oldalfalakat. Tetejére két vasgerendát és erre erős fagerendákat raktunk, majd a tetejére másfél méter földet, melyet avarral, gyomokkal, faágakkal jó vastagon teleszórtunk. Volt benne négy ágy szélesebb, úgy hogy ketten is feküdhettünk benne. Aztán már selyempaplanokon aludtunk, s gyönyörű teveszőr pokróccal takaróztunk. Egyik estére fönt fekszem a felső ágyon, amikor épp a fejem felett tompa durranás, morajlás hallatszott. De utána csend lett. Reggel megnéztük, egy akna csapódott a bunker sarkához, de a vastagon avarral beszórt bunker teteje és a még laza homokos talajba befulladt az akna, nem kapott kellő ütést, így nem robbant. Ha véletlenül kevesebb a bunker
