Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim
EZ IS A MÚLT... oldalunkon. Majd utána felsorakoztattak és kivezettek bennünket a zsidó templom melletti volt zsidó iskolába. Ez még egy egész jó állapotban lévő épület volt. Ott a padlón elhelyezett szalmazsákokon aludtunk. Körülbelül 10 napig lehettünk itt, amikor végre csináltak helyet a kaszárnyában. Egy nagy szobában lettünk elszállásolva, melyben kb. 30 vaságy volt elhelyezve. Később már kaptunk derékszíját és puskát is szuronnyal. Aztán már ásó helyett a szuronyt hordtuk. Ami a kosztot illeti, az bizony kritikán aluli volt. A kaszárnyában az én ágyam épp az ablak sarkánál volt. Volt itt egy nagy X lábú asztal két paddal, de oda az újonc nem igen ülhetett le, esetleg, ha levelet írt. Az ebédet is a katonaládán fogyasztottuk el, de arra is csak akkor szabad volt ráülni, ha megengedték, különben az ágyak mellett álldogáltunk. A szobaparancsnokunk egy karpaszományos szakaszvezető volt. Záreczky László galántai fiú. Helyettese egy patonyi Kovács Lajos őrvezető úr volt. Azt hiszem, Záreczkynek sem nagyon tetszett a kaszárnyái élet, mert ha egy félórányi szabad ideje volt, már el is tűnt a kaszárnyából, de ott maradt helyettese, Kovács őrvezető úr. Kb. háromhetes újonc lehettem, mikor egy vasárnap templomból hazajövet szobánkban az ablak előtt állok, és sóvárogva nézem a gyönyörű őszi délutánt, amikor jön hazulról az egyik legjobb barátom Nagyvendégi József. Mivel a járda az ablak alatt ment el, hát meglátott. Szevasz, szól oda. Hát te itt vagy? Hoztam egy kis hazait, nem tudnál kijönni? Várj, szólok vissza. Menj be az udvarra, majd kérek engedélyt, hogy kimehessek. Mert akkor még a WC-re is engedélyt kellett kérni. Még jószerűen be sem fejeztem, mikor hallom Kovács őrvezető úr hangját. Magyarics honvéd hozzám! Mindjárt odaugrottam, tisztelegtem és jelentettem: Őrvezető úr, alázattal jelentem, parancsára megjelentem. O feküdt az ágyon, két keze a feje alatt. Önteltségében fel volt fuvalkodva, mint egy pulykakakas. Ki engedte meg magának, hogy kiszóljon az ablakon? — tette fel az általa szellemesnek ítélt kérdést. Hát mit tudtam volna erre felelni? Talán az őrvezető úr azt várta, hogy mikor nekem köszönt a barátom, én szó nélkül hagytam volna őt, és futottam volna önhöz, hogy őrvezető úr, alázatosan kérek engedélyt, hogy a barátom köszönését elfogadhassam. Nem ismertem annyira a szolgálati szabályzatot, de nem hiszem, hogy ez az eset büntetendő cselekmény lett volna. Na! Adta ki a parancsot Kovács őrvezető úr olyan hangnemben, amely nem tűr nyomdafestéket. Csináljon tíz fekvőtámaszt! Megcsináltam. Majd amikor jelenteni akartam, hogy a parancsot végrehajtottam, adta ki a további parancsot. Na, még tízet! Azt is megcsináltam, de az a megalázás annyira bántott, hogy megfogadtam: no, Kovács, ha bármikor az életben, de én ezt visszaadom neked duplán. De fogadalmam nem tudtam betartani, ugyanis Kovácsot már mint szakaszvezetőt előttem két lépéssel 1945. február 10-én délután két órakor Mytónál a hegyekben fejbe lőtték. December hónapban írták össze, akik a tisztes iskolába jelentkeztek. Ha nem volt elég, a többieket úgy jelölték ki. Az egyik délután a gyakorlaton elméleti oktatás volt. Valahogy a törtek jöttek szóba. Az volt a kérdés, hogy ki tudja megmondani, mennyi a 6/4. Mivel ez már áltört, ahol a számláló nagyobb mint a nevező, úgy látszik, egy picit megzavarta a legénységet, és nem jelentkezett senki. Aztán én jelentkeztem. Egyszerű következtetéssel, mint annak idején az
