Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában az általános emberi titkok boncolgatásának ereje, formája és hőfoka”. Ezt hiányolta Fábry Zoltán 1955-ben, a Kevesebb verset — több költészetet című bírálatában, s ez a felismerés vezette azokat, akik a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia szerzőiként, 1958 őszén törtek be az irodalomba. A nemzedék legjobbjai eleve megkérdőjelezték az előttük járó idősebb nemzedék szerepét, törekvéseit, s nemcsak a „mindenséggel mérd magad!” kategorikus imperativusát vallották a magukénak, hanem a valósággal való szembenézés kockázatát is vállalták, melyet József Attila így kódolt versbe „nem lógok a mesék tetején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején”. A Nyolcak vezéralakjaként számon tartott Tőzsér Árpád Férfikor című verse leszámolást és programot egyszerre jelentett nemcsak az induló fiatal nemzedék, hanem a magyar irodalmi élet egésze számára is Cseh/Szlovákiában. Mégpedig úgy, hogy a költő igazi jussaként maga is férfimunkát vállalt: „Csillagot rúgjon / huszonkét évem: / morzsavilággal / be sose érjem./ A mindenséget / magamba szedjem, /de sóra, szénre / essen szét bennem /... Szóljak halálig / harcverest, bátrat, / férfikor, így jöjj, / vigyázlak, várlak!” A magyar irodalom egésze szempontjából nem jelentettek ők csodát, sose voltat, csupán a költészet (akár évszázados!) jogait perelték vissza, s hazai talajon ez adott számukra „hitelt és realitást”. És olyan starthelyzetet, mellyel tágulhatott a látóhatár, és levethették magukról a regionális költő fő veszedelmét, a provincionalizmus nyűgét. Ebben olyan társakra akadtak, mint a nyughatatlan és örökké kereső, megújulni akaró Cselényi László vagy az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelkedett Zs. Nagy Lajos. Míg Cselényi az avantgárd irányába mozdult el, Zs. Nagy Lajos a groteszk és a „minden egész eltörött” prizmáján keresztül nézi a világot. Munkásságukkal nemcsak lendületet adtak a költészetnek tájainkon, hanem polgárjogot is szereztek számára az egyetemes magyar irodalomban. A „nyolcak” nemzedéke költői közül — számomra — Tőzsér Árpád pályája a legimpozánsabb. Munkássága tartalmában és formájában egyaránt a kortárs költészet hihetetlen regiszterét barangolta be, úgy jutott el a való világ vallatásától a „személytelenbe”, hogy személyisége kézjegyeit mindvégig megőrizte. Nemzedékükkel együtt újultak meg azok is, akik „derékhadként” kezdték, a kor szorításába azonban majdnem belerokkantak. Akaratukat és bátorságukat dicséri, hogy a megújulásra volt erejük és tehetségük. Ezt a sodrást erősítették az elmúlt évtizedekben azok is, akik „nemzedéki státus” nélkül jelentkeztek az irodalomban. Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István munkásságáról van szó. Erőteljes az a vonulat, melyet Gál Sándor költészete képvisel. A népi, nemzeti gondolkodás sajátos képviselője, munkássága homlokterébe a nemzeti megmaradás sorskérdéseit, az egyéni és közösségi gondolkodás kérdéseit állította. A későbbi évek alkotásai között azonban nem hiányoznak nála azok a versek sem, melyek a személytelenből és anyagtalanból a véges lét vigasztalanságát, az elmúlás kikerülhetetlenségét fogalmazzák meg. Tóth Elemér lírája is a faluélménnyel, az „egy marék földszaggal” kezdődött (A halak a mélyben úsznak, 1965), s négy évvel később (Kérgek, 1969) érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor költőileg hitelesen tudta vallatni „a lelke köré gyűlt fojtogató világot”. Újítani a gyermekversekben
