Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában („...leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek”) A költészet útkeresése.
Fónod Zoltán Olyan új fejezetet a kisebbségi irodalom történetében, mely a „másodkéz” irodalma helyett (a két világháború közötti irodalomról van szó) művészi mércével mérhető, rangos alkotásaival vált az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. S elmondhatjuk azt is, a pályakezdők életpályája is korrigálódott, és a „derékhad” tagjai elérték, vagy meghaladták azok életművét, akiket a „jobb starthelyzet” ürügyén indokolatlanul tartalékos szerepre kárhoztatnánk. „Minden költemény alkalmi”— vallotta Goethe, ám ezt a gondolatot az ötvenes évek költészetére csak fenntartásokkal lehet alkalmazni. Nemcsak azért, mert ez a kor Kelet-Közép-Európában az elviselhetőnél is jobban áldozott a politikai hatalom akaratának, hanem azért is, mert a költészet nélkülözte azt a szempontot, melyet Paul Eluard így fogalmazott meg: ahhoz, hogy egy alkalmi költemény az egyesből az általánoshoz emelkedjék, s ezáltal értékes, maradandó, örök értéket nyerjen, szükséges, hogy az alkalom megegyezzék a költő legegyszerűbb vágyaival, szívével, szellemével, eszével”.4 Anélkül, hogy (esetenként) kétségbe vonnánk az azonosulás őszinteségét, az Eluard által vallott ismérvek egyezésének, valamint az őszinteség vészes hiánya miatt a panegirikus igénnyel született versek esetében nem az alkotás szépsége ejti rabul az olvasót, hanem az alakoskodás meg a klapancia okozta gyötrelem teszi elviselhetetlenné ezeket a szüleményeket. Az epikus színezetű verselemek ugyanis narratív formákkal vegyítve sem tudják feledtetni az „iparos” munkát. És azt sem, hogy a belső azonosulás helyett az olvasó olcsó imitációval találkozik, s a verseknek a valósághoz való elemi kötődése is megkérdőjelezhető. Ezekben a poémákban, kantátaszerű szerkezetekben úgy él a költő az „élet sűrűjében”, mintha a „gonosz mostohák” a színpadi díszletek között felejtették volna a versek szerzőit. Nem változtat ezen a minősítésen az sem, hogy a magyar irodalomban is kevés volt az olyan költőegyéniség, aki mentes maradt volna a korszellemtől. Elsősorban azok jelentettek kivételt, akik már nagy életművel rendelkeztek (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos) vagy hallgatásra kényszerültek (Vas István, Erdélyi József, Fodor József, Jankovich Ferenc), illetve alkotói habitusoktól idegen volt a kihívó közéletiség (Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes). Nem maradtak érintetlenek a sematizmustól olyan jelentős költők sem, mint Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, sőt Illyés Gyula. Az ő sematizmusuk azonban — éppen tehetségük, felkészültségük révén — egész más „minőséget” képviselt, mint azoké, akik „önként és dalolva”, szinte napszámos munkaként vállalták a visszataszító költőeszmény sablonjait. A „kételyek és ingadozások” (ahogy nehezményező módon, kritikus éllel Révai József fogalmazott) a költészetben meglehetősen korán, már 1951-től egyre erőteljesebben jelentkeztek. Később a magyarországi politikai színtér dinamikus átalakulásával a változás korai jelei az irodalom egészére kiterjedtek és egyre erőteljesebbek lettek. Ebben a megmozdult világban Illyés Gyula az őt jellemző szigorúsággal fogalmazta meg a népi vezető új erkölcsét (Teremtmény), s emberi bátorsággal és következetességgel szállt szembe azzal a szélsőségesen dogmatikus irodalomfelfogással, melyet a magyar írók első kongresszusán (1951 tavaszán) a párt főideológusa, Révai József fogalmazott meg. Révai nem kímélte Illyés Gyulát sem, elsősorban „kettős kötődése” miatt
