Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (2) (napló)
Cselényi László egyáltalán az a pöttyös-copfos „kislány a zongoránál”, hogy szerelmes vagyok bele? Mert megvallani neki természetesen hogyan is vallhattam volna meg? Még ha lett volna is rá módom s bátorságom?! Hát vajon nem ugyanarról volt-e szó méginkább, mint még később is, s amit egy kollégám máig úgy emleget, mint egy őskori csodabogár anekdotáját. Azt kérdezte ugyanis ez az idősebb kollégám egyszer, miután áradoztam neki legújabb „szerelmemről” (s bizony már nem tizenéves voltam!), hogy hát aztán milyen volt az az égből lepottyant angyal az ágyban? Én meg állítólag nagy dühösen kikértem magamnak a disznóságát, hogy hát hogyan is mert ilyenre még csak gondolni is, hisz én valóban „szerelmes” voltam az illetőbe és nem ágyba kívánkoztam vele. Úgy nézett rám akkor az a kollégám, mint arra, aki nem egészen normális, s máig úgy emlegeti anekdotaként az egészet, mint egy őskori leletet. Már pedig valóban így történt a dolog. S ha így történt huszonéves koromban, a nem tudom hányadik első szerelem idején, hogyan másként történhetett volna 1952-ben, tizennégy éves koromban? Az persze, hogy tudott róla a kis copfos is, kiderült később. Közvetve ugyan, de mégis. Miután ugyanis elkerültünk Jolsváról, sokáig nem tértem vissza „a tett színhelyére”. Csak egy év múlva, a vakáció alatt. S kivel is akartam elsősorban találkozni? Vele, természetesen. De ravasz módon ám, mert mit is kezdhettünk volna egymással szemtől szemben? Összeverbuváltunk hát négy-öt osztálytársunkat, lányokat főleg. Ekkor került sor arra a látszólag közömbös megjegyzésére, hogy azért nem voltál itt egy éve, mert a tornaijai lányok miatt már elfeledkeztél rólunk. Megdobbant persze a szívem, s ez az ártatlan, odavetett megjegyzés bizony többet jelentett a számomra, mintha egész éjjel egymáson fetrengtünk volna valahol. S bizony abba nem fogom már tudni soha beleélni magamat, hogy milyen hát ma az az első szerelem, mikor tizenévesek első látásra azonnal egymásnak esnek, s nem kell álmodozniuk, nem kell megküzdeniük... miért is? Mert sokféle változata van természetesen az első szerelemnek, ám a legvarázslatosabb persze a nem is volt, csak elképzelt szerelem. Mind helyett csak az „örök Annára” gondolok, aki egyáltalán nem is tudta, állítólag, hogy ki volt az a Juhász Gyula, csak a hírnévből tudta meg öregen, elzüllötten, mit is jelentett ő, Sárvári Anna, a magyar költészetnek. S ha már Jolsvánál tartunk, a nosztalgiázás mellett ne feledkezzünk el a város nevezetes személyeiről sem. Ilyenek ugyan, főként a magyar térfélen kevesen vannak/voltak, különösen abban a néhány esztendőben, amíg én Jolsván voltam, s még ha lettek volna is, nekem, a tíz-tizennégy éves, faluról jött fickónak, ugyan milyen kapcsolatom lehetett volna velük? Márpedig voltak ilyenek, noha akkor, negyvenhét és ötvenkettő között, nemcsak én nem tudtam, hogy kik azok, mások sem, legföljebb nagyon kevesen. Akkor ugyanis, mikor mi Jolsvára kerültünk, a város körorvosa bizony nem volt más, mint a későbbi híres-neves dr. Janics Kálmán, A hontalanság éveinek későbbi legendás írója, aki egyébként épp napjainkban, 2002. decemberében ünnepli kilencvenedik évét. Mi, én legalábbis, nagyon keveset tudtunk a dokiról, legföljebb annyit, hogy ő ellentétben egyéb jolsvai méltóságokkal, különösképpen komálja a magyarokat, s nemcsak, hogy hajlandó velük magyarul is beszélni, hanem szemmel
