Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
Szerelmes földrajzom (1.) 4. ISMÉT A VILÁG! A második világháború után bekövetkező kisebbségi kataklizma rettenetes törést okozott a hazai magyar tudatban. A második köztársaság kezdetével minden vélt vagy valós igazság hamisnak bizonyult, és jelentését veszítette a fogalom: bizonyosság! Amikor egy népcsoport elveszíti a talajt a lába alól, ösztönös létet él és legfőbb gondja a megmaradás lesz, a túlélés. Világképe beszűkül és összelöttyed, mint a színes léggömb, amelybe tűt szúrtak. Az élet a faluba szorul, télen az akolba terelt juhnyáj, összebújva vegetálnak, egymást melengetve, kiszolgáltatottan. Nagy teherautók — többtonnás Mogürtök — indulnak a házaktól a lévai állomásra, még előbb katonai Studebakkerek, a téli vonatok északnyugatnak indulnak, a késő tavasziak délnyugatra mennek. A körülményekről és a tehervagonok útjáról már sok szó esett, a történet ismerős és sokrétűen megvilágított, értékelt, mélyebb elemzését mellőzhetjük. Néhány vonásáról már szóltam, amikor első verseskönyveinket ismertettem, az új hazafogalom is felvillant, melyet korábban a nyomott évek sárba tiportak, de már az is érződött, hogy ez is elveszíti mélyebb jelentését s megfoghatatlanná, illuzórikussá válik. A gimnáziumban tanult földrajzi képek azonban (mégis) megtelnek tartalommal és ismeretből valósággá válnak. S már nem a gyermekkori borzongás és csodálkozó áhítat útján, hanem a világ megismerésének tudatos alkalmaként. Az anyaggal, a természeti erőkkel való találkozás ez, ismerkedés a mindenség méreteivel. S végül mégis csak a haza fogalmával való ismerkedés, mint természeti képződménynek a rajzával. A Kárpát-medence hegyláncaival, folyóival és alföldjeivel jellegzetes barna karéj által körülölelt egység a térképeken. Sok tudásként szerzett ismeretem volt a Tátráról, a fenyvesekről és a csúcsokat övező törpefenyőkről, a hegygerinceken legelő zergékről és a zord sziklák peremén fészkelő kőszáli sasról. De mindez még nem volt élmény. A mélység híján volt, elbájolt, ám nem rendített meg, mint amikor a földrajzi jelenséget anyagként birtokoljuk. Kassáról utaztam Pozsonyba, elkésett ipariskolás, amikor a hófedte csúcsokat először pillantottam meg a vonatfülke ablakán. Roppant szürke őslények benyomását keltették bennem. Tömegük irdatlan, mérhetetlen. Elemiek súlyos mozdulatlanságukban. Egyik-másik oldalán üde zöld mezők csíkjai folynak alá, mások rőtek, foltosak, mintha vedlenének, gerincek pengeélei, nyergek és csúcsok csipkézik őket, jobb szó híján: gigantikusak! Képzeletünkre van szükségünk, hogy roppant tömegüket megérezzük és megértsük! Elemi látvány, ám még így sem az igazi találkozás. Hanem később, iskolai kiránduláson, amikor Tátralomnicon a fenyvesek közt megpillantom a csúcsokat! Az égig érnek. Majd a Hrebienoktól a hegygerincen — a Magistrálán — átgyalogolunk a sziklás fennsíkra (Skalnaté pleso), a Lomnici-csúcs alá, lábaimban az ólmos fáradtsággal, előttem a felhőkkel övezett hegycsúcs látványával megéreztem a Tátra méreteit és erejét. Nem csupán romantikus phanteista bámulat ez, több annál! A természeti jelenség, a tájelem ily módon válik emberi tartalommá. Már hozzám tartozik, birtokolom, az enyém. Olyan földet ismerhetünk a miénkként, amelyet megjártunk, a lábunkkal érintettünk. S még inkább, amely földet állandóan járunk, s már
