Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Németh István: Dőrejárás (2) (vers)
Németh István jönnek a könnyek, sírnak a dalok, keserű, kegyetlen nóta szorong a torkom mélyén... Kipp-kopp, kipp-kopp, már nem sírok, nem, dehogy, varangyos béka ül a torkomon, hápog, fújódzkodik, pöfeteg tokáját mozgatja, ökörnagy szemét meresztve sandít a holdra. Kipp-kopp, kipp-kopp, hát élek, hát így, most már végérvényesen, és ha elmegyek, hát csak vízszintesen, vízszintesen, lecsukott szemhéjamon átsüt a hold és az űrhajók fénye. Tűfokán átbújni, felkapaszkodni saját hátgerincünkön, szénakazlak mélyén csillagok... Kipp-kopp, kipp-kopp: Fűzfa csonka törzse mered a semmibe, arcunk mint egy kopott térkép, halántékunk szürkére sikált kő... Micsoda történet, micsoda regény/remény! Megírhatatlan, dőrejárás, kimondhatatlan. A halál... Kimondhatatlan. 14 A falakra, tenyeremre írom már csak ezeket a szavakat, sorokat, a flaszterra, az út porába... A jövő, ha jön, kiolvashatja, hiszen már kész a röntgen, a lézer, videofelvételeken és más egyebeken pereg majd a múlt... És a jövő is. A jövő? Vajon lakható lesz-e a ház, a város, fölismerhetők lesznek-e a tehenek, kecskék, tevék? Ott, ahol ma a sivatag uralja a teret, oázis, gyönyörű ligetek. De lakható lesz-e mindez, és nemcsak kimérákkal népesül be a föld? Óriási békákat, szúnyogokat tenyésztünk, megszigonyozzuk a holdat, áthordjuk a tengert, üregeket lobbantunk a föld gyomrába, 5 betömjük azokat, mint a bogár, újra.
