Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A különbségek iránti érzékenységről (Grendel Lajos születésnapjára)
Jubilánsok köszöntése késik már, így az elbeszélőt semmi sem zavarja abban, hogy ugyanabban a városban egy közép-európai felhőkarcoló tizenkettedik emeletén kenyeret pirítson, és a gázrezsón teavizet forraljon. A metaforikus szerkezet a folytonosság igényének kifejeződéseként értelmezhető. Az igényt - hogy a történelmet összefüggő, lineáris egységnek tekintse - ellenpontozzák az elbeszélő önreflexív kijelentései. Ami az elbeszélőt lépten-nyomon zavarja, az az el nem hanyagolható körülmény, hogy a különféle felületek között hiányoznak az érintkezési pontok, mintha mindenki más történetet írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen. A regény viszonyát a történelem folytonosságához az örök visszatérés alakzata tisztázhatja. 1663-ban Boross Ambrus, a városbíró kénytelen átadni a város kulcsait (és tizenhat éves lányát) Musztafa bégnek. 1752-ben Tallós református lelkész az élete árán sem tudja megvédeni tizenhat éves lányát, akit a katolikusok egy felbőszült csoportja hurcol meg. 1944 telén, közvetlenül a szovjet csapatok bevonulása előtt Fried polgármester - hogy elkerülje elődje, Boross Ambrus szégyenét - öngyilkos lesz. A történelem ugyanazokat a helyzeteket ismétli, csak a résztvevők jelleme és cselekedetei különböznek. Az örök visszatérés gondolata nem ciklikus jellegű, hanem - mint Nietzschénél - egyetlen kör, amelynek minden lehetséges pontja egyszerre kezdő- és végpont. Keletkezés és cél nélküli körforgás, amely minduntalan ugyanazzal a kérdéssel szembesít: akarod-e ezt még egyszer és számtalanszor? Az elbeszélő, aki a regény során egyszerre leplezi és leleplezi a múltat, valójában ezt az utat járja be. Megnyilatkozása tisztázódás, a múlt vállalása, annak keresése és megtalálása, ami kiindulópontnak megfelelhetne. Az Éleslövészet korábbi elemzői is kiemelték, hogy ezt a kiindulópontot az elbeszélő saját magában találja meg. Mivel a történelem eredet, cél és középpont nélkül való, helyette az elbeszélő szubjektum válik az értelmet birtokló centrális hellyé. Ezt az értelmezést sugallja a regény mise en abyme-ja, az első rész tizenhatodik fejezete. Ez a fejezet csaknem teljes egészében az Olsavszky-házban lelt tekercsek egyikének szó szerinti idézése. A régi irat arról számol be, hogy a kisvárosba minden hétfőn egy lovas futár érkezik a fővárosból, aki a kancellári hivatal pecsétjével ellátott utasításokat és rendeleteket hoz. Ez az esemény biztosítja a rendet a községben. Amikor a futár többé nem jön, a város a feje tetejére áll. A felismerés, hogy nincs főváros, óriási felfordulást okoz. A készen kapott szabadsággal a város lakói nem tudnak mit kezdeni A városi tanács, hogy véget vessen a káosznak, a plébánoshoz fordul segítségért. Az eszes férfi a következő okfejtéssel áll elő: sohasem létezett főváros, tehát kancellária sem, a pecsétes utasítások bizonyára valamelyik zsarnok földesúr hamisítványai voltak, aki most meghalt, s titkát magával vitte a sírba (...) A főváros itt van, mutatott körbe, bennünk van. Javaslatát, hogy a tanács ezentúl maga adja ki az utasításokat, elfogadják. A rend a kisvárosban rövid időn belül helyreáll. Eszerint az elbeszélőnek kiindulópontként a megismerhetetlen történelem helyett saját magához kell fordulnia. Ő lesz a világról való tudás egyedüli birtokosa. Ez a tudás azonban nem megbízható, s erre az elbeszélő nyelvhez való viszonya derít fényt. Az elbeszélő számos kijelentésében tetten érhető, hogy nem uralja a nyelvet, illetve, hogy ki van téve a nyelv hatalmának. A
