Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A különbségek iránti érzékenységről (Grendel Lajos születésnapjára)
Jubilánsok köszöntése tettenérése is. Hiszen éppen a különbségek iránti fogékonyságból fakad az az írói attitűd, amely Grendelnek is sajátja. Egy figyelmesebb vizsgálódás arról adhat hírt, hogy esetében egy sajátos, a kortársak többségétől alapjában véve eltérő indíttatású prózáról beszélhetünk, amely sokban kötődik ugyan a magyar epika nyolcvanas évekbeli megújításához, ám ebben egyéni irányt követ Természetesen nem lehet most feladatom, hogy ezt a sokrétűen gazdag opust a maga teljes mélységében és magasságában vizsgáljam, csupán két oldalára szeretném ráirányítani a figyelmet. Elsőként egy olyan szólam jelenlétéről szólnék, amely Grendel Lajos pályáján viszonylag új keletűnek mondható. Az irodalmi élet mozgásait figyelemmel kísérőknek feltűnhetett az író utóbbi időben felerősödött aktivitása az irodalomról való beszéd diszkurzív területeia Esszéiben (A regényírásról, 2002-ben, Filozopterek az irodalomban, különösen az első két rész) és a Mészöly Miklós időskori prózájáról írt könyvének egyes részeiben Grendel olyan húrokat pendített meg, amelyekkel megpróbálta vitára ingerelni a kritikát művelőket. Szándékoltan használom e nyakatekert kifejezést, és mondok kritikát művelőket kritikusok helyett; úgy gondolom ugyanis, hogy a valódi kritikusok nem igazán talál(hat)nak komoly kivetnivalót az említett írások kérdésirányában. Hiába dörzsölik a tenyerüket azok a felületes szemlélők, akik e tevékenységben nem látnak egyebet, mint Grendel feltételezett kirohanásait a kritika ellen. Itt valami egészen másról (jóval többről) van szó. Ahhoz, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, mi is a valódi tétjük ezeknek az írásoknak, nem szükséges összegeznünk a bennük felvetett összes gondolatot. Már csak azért sem, mert tematikailag nagyon eltérőek, gondolatilag pedig igen sokrétűek, sőt egyes szólamaik egymással termékeny feszültségben állnak. Példaként csak a Mészöly-könyv gondolati alapját mélyen átható dilemma (szövegszerű kontra valóságszerű irodalom) egy másik írásban történt megkérdőjelezésére utalnék. Kevés dolog idegesít jobban a mai magyar irodalmi életben, mint a világszerűség és a szövegszerűség között gerjesztett, merőben akadémikus jellegű álkonfliktus - olvashatjuk a regényírásról szóló esszébea Az ezúttal talán kissé ingerültre sikeredett hangvétel vélhetően arról árulkodik hogy Grendel a legkevésbé sem szíveli azokat, akik a tudós álruháját öltve fiktív problémák szításával múlatják idejüket, s ebben alighanem igaza is van Ha jól értem, az akadémikus jelleg itt azokra a megnyilatkozásokra értendő, amelyeknek egyetlen vágyuk, hogy egy koherens rendszerben lássák az irodalom jelenségeit A lekerekített magyarázatokkal, a túlságosan simára csiszolt történetekkel szemben joggal ébredhet fel az olvasó gyanúja Az esszéíró mindenekelőtt azokat a kritikusokat és irodalomtörténészeket bírálja, akiknek leküzdhetetlen kategorizálási vágyuk csupán arra szolgál, hogy lényeges dolgokat, valódi értékeket fedjen el. Persze arról, hogy mi tekinthető valódi értéknek, s mi nem, hosszú vitát lehetne folytatni. Valószínűleg egyetlen kritikus sem nélkülözheti bizonyos értelmezői szempontok alkalmazását, s a kérdés nem is az, hogy szükség van-e ilyen szempontokra sokkal inkább, használhatóak-e ezek a művek értékelésekor. A hasznosság, a hatékonyság - ebben talán Grendel Lajos is egyetért velem - a dolgok egyetlen hiteles értékmérője. Grendel tehát nem a kritika ellen lép fel (egy ilyen lépésnek feltehetően
