Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „...a múltat be kell vallani” (Vadkerty Katalin munkásságáról)
Jubilánsok köszöntése lommal és teherbírással elérte, hogy ma már egy hármaskönyv tárja elénk a második világbáborút követő évek szomorú és egyben gyalázatos történelmét, melyet a cseh és a szlovák politikai vezetés produkált. Az út elején A reszlovakizáció című kötete áll, melyet 1993-ban adott ki. A reszlovakizáció a „szlovák etnikai terjeszkedés sajátos formája” volt, a „lélekvásár- lás” undok és fondorlatos, s egyben embertelen cselekedete is. A „szlovák nemzet” — egy agyrémet követve! — azokat akarta visszafogadni, akiket a történelem során „elmagyarosítottak”. Gyalázatos módon azt hitték — bár tudták az ellenkezőjét! —, hogy Dél-Szlovákiát elmagyarosodott szlovákok lakják. A reszlovakizáció 719 települést és 423 264 személyt érintett, akik a szülőföldön maradás reményében megtagadták magyarságukat. A kötet mindenképpen úttörő jellegű volt, s nem fért kétség ahhoz, hogy a folytatást vállalni — kötelesség! A deportálások című kötete 1996-ban jelent meg. Tényszerűen ezzel kezdődött a kisebbségi magyarság háború utáni története. A németek kitoloncolása miatt beállt munkaerőhiányt akarták a magyarok kényszermunka-kötelezettségével „enyhíteni”, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy „ott felejtik” őket, a Szudéta-vidéken. A csehszlovák politikusok a kisebbség megsemmisítésének eszközeként alkalmazták ezt a módszert. Közmunka ürügyén 1946 novembere és 1947 februárja között 43 546 személyt deportáltak Dél-Szlovákiából Csehországba. A harmadik kötet A belső telepítések és a lakosságcsere címmel 1999-ben jelent meg. Ez a legterjedelmesebb része a kutatásnak, mely felöleli a földkérdést (elkobzások), a belső telepítés sokrétű problémáit (kolonisták, külföldi repatriánsok stb.), valamint a csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezmény összefüggéseit. A számbeli összegezésből megtudjuk, hogy Magyarországról 95 432 személy jelentkezett önkéntes áttelepülésre, ezek közül 73 273 személy települt át. A kitelepítésre Dél-Szlová- kiából 105 047 személyt jelöltek ki, a valóságban 89 660 személyt kény- szerítettek szülőföldje elhagyására. Említsük meg, hogy a három kötet 2001-ben A kitelepítéstől a reszlovakizációig címmel (Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945—1948 közötti történetéből alcímmel), a Kalligram Kiadó gondozásában közös kötetben is megjelent. Vadkerty Katalin munkásságáról szólva említést kell tennünk arról is, hogy (1960-tól nyugdíjazásáig, 1987-ig) a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként dolgozott. Kutatási területe a kiegyezés utáni Felső-Magyarország gazdaságtörténete, ezen belül a mezőgazdasági termelés és az ipar története volt. Kelet-Szlovákia mezőgazdasági ipara történetével, valamint a cukorgyárak és a cukorrépa-termelés történetével, illetve a műtrágyázás kezdeteivel is foglalkozott Szlovákiában. A komplex értékelés módszerével bizonyította a korabeli magyar iparpolitika progresszivitását, a mezőgazdasági termelésben az elmaradottabb hegyvidéki gazdálkodás kiemelt támogatását, aminek következtében egyes termékenyebb folyóvölgyekből megindult a szlovák gazdák délebbre települése. Két évtized alatt ez a folyamat a szlovák nyelvhatár délre tolódását eredményezte. Távol áll tőlem, hogy Vadkerty Katalin ipartörténeti munkásságát értékeljem vagy lebecsüljem, ennek egy része (az Új Mindenes Gyűjteményben, 1981-ben, illetve a Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből című kötetben,
