Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - Csordás János; Egy civil első napja a hadseregben (elbeszélés)

Egy civil első napja a hadseregben

csehül és szlovákul társalognak, mindkét nyelv tájszólásában. Magyar szót megérkezésem óta nem hallottam. Egyelőre úgy néz ki, hogy senki se törődik velünk. Akadnak részegek, akik vagy hangoskodnak, vagy az előttük levő üléstámlának dőlve alszanak. Legtöbben önmagukba szállnak, nem szólnak egy árva szót sem, várják, mi fog történni. Nézem az arcokat, igyekszem belőlük kiolvasni, ki mire gondolhat ilyenkor. Jómagam kissé fásult vagyok, gondolataim szétszórtak. Némelyek kimennek cigarettázni, kis csoportokba verődve társalognak, fesztelenül viselkednek, minthacsak odahaza lennének. Öt óra tájt hagyom el a termet, félrevonulok egy nyugodtabb helyre, cigarettára gyújtok. Áhítom a csendet és a magányt. Nem sejtem, hogy ez lesz az utolsó cigarettám... (Azóta sem dohányzom!) Ez az óra és ez a nap több szempontból emlékezetes marad.

1978. SZEPTEMBER 29. SZOMBAT.

Huszonegy éves múltam, két érettségivel mögöttem, rengeteg céllal és optimizmussal. Különösebben nem igazán érdekel, mi vár rám, tisztában vagyok azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy a két év leteltével újra civil ember leszek, visszakerülök a mindennapi élet körforgásába. Bízom önmagam- ban és a képességeimben, noha még hiányzik belőlem az a ravaszság, amellyel majd itt találkozom először. S ami a legfontosabb: szembe merek nézni az ismeretlennel, nem siránkozom és nem bánkódom. Mindazonáltal a két év fölöttébb hosszúnak tűnik... fel sem fogom igazán.

Az elszívott cigarettát a mozi fala mellett levő piros színű tulipánformájú szemétgyűjtőben nyomom el, s visszamegyek a terembe.

Hat óra után mozgolódás támad, arra ébredek. Kissé elszunyókáltam, fárasztó volt az út ide. Megjelenik néhány egyenruhás, a kint tartózkodókat beparancsolják, lecsillapítják a társaságot. Ettől kezdve felügyelnek ránk. Nemsokára jön egy tiszt — még nem ismerem a rendfokozatokat —, fellép a pódiumra, elkezdi a mondókáját. Míg beszél, a tekintetem egy széles vállú, sima képű, csapzott hajú fiún akad meg. Öt sorral előttem ül, nagyon részeg, ide-oda dülöngél ültében, miközben fura grimaszokat vág. A két év alatt vele kerülök a legszorosabb barátságba, együtt küzdjük át a napokat. (Vele csak egy hónap elteltével találkozom.)

Hétkor reggelizni indulunk, a csomagjainkat a széksorok közt hagyjuk. Kiosztják az evőeszközöket: egy hófehér színű hosszúkás kis vászonzsákban kést, villát, kanalat, konzervnyitót kapunk. Azonmód feltűnik nekem, hogy hiányzik a kiskanál, melyet szükségesnek tartok. Megkérdezem, mi ennek az oka, de kinevetnek. Befogom a számat.

Farkaséhes vagyok, éjfél óta nem ettem. Az étkezde a szomszédos, kétszintes épületben található, egy hatalmas teremben a második szinten. Legalább kétszázan étkezhetnek itt egyszerre... A sor a terelőkorlátok közt gyorsan rövidül, rugalmas a kiszolgálás, úgy tűnik, mintha futószalagon lennénk. Chaplin Modern idők című filmjének egyik jelenete jut eszembe... Derékmagasságú nyílásokon át csúsztatják ki az adagokat, a konyhába nem lehet belátni. Letelepszem egy üres helyre, nekilátok enni. A reggeli kitűnő és bőséges: kifli, sonka, vaj, sajt, méz, tea, vaníliakrém és alma. Otthon általában kakaót vagy tejeskávét reggeliztem vajas kiflivel, fonott kaláccsal vagy brióssal, teát nem