Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ utólagos tevékenység következtében jön létre, amelynek során a hatástörténetben kiemelkedőnek bizonyuló szöveg, illetve ennek megjelenési dátuma egy egész korszak jelölőjévé válik. Holott természetesen maga a korszak mint képződmény olyan szelekciós művelet eredménye, amely automatikusan kizárja az adott korszakfogalomhoz nem kapcsolható, abból „kilógó” művek egész sorát. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a korszak önmagáról való tudata elvi okokból tér el attól a korszaktudattól, mely később hozzá társul. Egy olyan időintervallumban, amely később korszakváltónak minősül, a feltételezett régi és a megjelenő új egyaránt jelen van. „Egyidejű egyidejűtlenségként”23 egymás mellett léteznek olyan horizontok, amelyek a későbbi metahistóriai nézőpont számára különülnek el egymástól. A korszakváltásoknak éppen ezért „nincsenek szemtanúi”,24 egy határhelyzetre tekinthetünk a múlt szempontjából, azaz előtti, cusanusi nézőpontból, vagy már a megtörténés utáni helyzetéből, nolanusi aspektusból.25 Mielőtt a posztmodern irodalom történetére alkalmaznánk a fenti modelleket, egy rövid példát érdemes felidéznünk. Goethe „korszerűtlen” történelemfelfogása26 lényegében idegen attól a „korszerű” teleologikus történetszemlélettől, amely a 18. században jön létre. így tehát a világtörténelem egységére és haladására szkepszissel tekintő Goethe — a teleologikus történelemkép későbbi karrierjére való tekintettel — egy korszakhatár cusanusi aspektusához rendelhető, míg a haladás híve, Schiller éppen a nagy hatású új kezdeteként azonosítható. Érdekes persze a tény, hogy a teleologikus történeti narratívák látványos bukásának korában hogyan íródnak át a fenti aspektusokhoz rendelhető értékhangsúlyok, tulajdonképpen Goethe „korszerűtlen” szkepszise ma akár „korszerűbbnek” is tűnhet.27 Azok az irodalomkritikusok, akik az ötvenes-hatvanas évtizedfordulón koruk irodalmi jelenségeinek leírására törekszenek és a posztmodern terminust hívják segítségül, a modern és a posztmodern viszonyát egyértelműen egyfajta hanyatlásként értékelik. Howe és Levin a posztmodern irodalmat a modernség nagyjaihoz képest leértékelik, sőt, éppen azok újító képességét vonják kétségbe. Saját koruk egyes, a bevett normáktól eltérő módon szerveződő szövegeit kevésbé találják meggyőzőnek, mint a kitüntetett elődökét és azok kortárs utódait. Ez a jelenség azonban csak azért érdemel különös figyelmet, mert éppen azon szerzőkhöz képest értékelik fogyatkozásként koruk szövegeit, akikhez képest később a posztmodern irodalmi jelenség megkülönbözteti magát. (A „magas-modernizmus” [high modern] olyan kanonikus alkotóira gondolhatunk, mint Eliot, Pound vagy Joyce. A kérdés persze nem egyszerű, hiszen Hassan késői írásaiban A Finnegan’s Wake-ex az első valóban posztmodern irodalmi alkotásnak nevezi, mások a Cantd&aX vonják be ebbe a korpuszba.28 Hasonló kettősség jellemzi Beckett vagy Robbe-Grillet megítélését is. A kettős ellentét pólusain tehát egyezést, míg az értékhangsúlyokban ellentétet tapasztalunk a későbbi korszakmeghatározásokhoz képest. A már tapasztalható újat tehát a posztmodern első kritikusai még a régi felől ítélik meg, és így a korszakváltás cusanusi aspektusát foglalják el. A nosztalgikus, lemondó hangnem is ebből a sajátos helyzetből adódik, a modernség utolsó horizontja nyújtotta tapasztalat ugyanis nem tartalmazhatja az őt meghaladó és újraértő horizont beláthatóságának feltételeit. A cusanusi
