Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ meddő, puszta ismertetése pedig lehetetlen vállalkozás lenne. A hatalmas korpusz azonban jól kivehető kérdéskörök mentén szerveződik, melyek felvázolása talán merészebb feladat, de mindenképpen érdekesebb eredményekhez vezethet. A továbbiakban tehát néhány fontosnak tartott szempontra koncentrálva járjuk körül a jelenséget, mégpedig a korszakfordulók elméleti megközelítéseinek segítségével teszünk különbséget az új (irodalmi) jelenségeket a múlt felől megítélő és leértékelő, valamint a megtapasztalt újdonság felől a múltról alkotott képet újragondoló szemléletmódok között. Ez a kérdéskör annál is érdekesebb lehet, hiszen gyakran egyetlen szerző művein belül mindkét aspektus kimutatható. KIMERÜLÉS VAGY FELTÖLTŐDÉS? A posztmodern korszaktudattal kapcsolatban nem számít ritkaságnak az a szempont, mely szerint az e korszakhoz való hozzátartozás indexeként bizonyos általános tapasztalatokkal szembeni affirmatív, avagy tragikus diszpozíció fogadható el. „A posztmodern gondolkodó és művész számára az egység elvesztése nem szomorúság tárgya. Amíg a teljesség felbomlását veszteségként tapasztaljuk, addig még a modernségben vagyunk.”18 Ha ez a vélekedés igaz, a posztmodern korszakhoz tartozást nem pusztán valamely tapasztalati mező megléte, hanem a tapasztalatokkal kapcsolatos modalitás befolyásolja. Ez az új korszak egy újdonságára is rámutat, a huszadik század más irányzataihoz hasonlóan19 ugyanis ennek sem tulajdoníthatunk valódi kizárólagosságot. És valóban, a posztmodernt mint korszakjelölő terminust inkább a viták hevessége, mint a megszilárduló konszenzus jellemzi. Felvetődhet azonban az a kérdés is, vajon honnan származik az előfeltevés, hogy egy korszak a megszilárdulás folyamatában nyerhet csak pozitív identitást. Maga a korszakidentitás nem ellentétes-e a posztmodern projektumával? A fent idézett elképzeléseket erre a kérdésre alkalmazva: ha a korszakmeghatározások, egymást kizáró és egymás mellett létező posztmodern fogalmak pluralitására nem elfogadólag tekintünk, ha az egységes korszak diskurzív szabályainak szóródását veszteségként éljük meg, vajon nem „a modernségben vagyunk”? Ezek a szempontok egy kultúraelméleti beszédmódban igen meggyőzően hatnak, nem biztos azonban, hogy az irodalom jelenségeinek vizsgálatában is gyümölcsözőnek bizonyulnak. Elképzelhető, hogy a posztmodern kultúra megközelíthető a „nagy elbeszélések iránti kétely” kissé elnagyolt koncepciójával,20 az azonban kérdéses, a huszadik század első felének hasonló kételyei jegyében fogant irodalom szegmentálható-e ilyen paraméterek szerint. (Mind a posztmodern fogalmait, mind magát a posztmodern prózát szokás olyan módon osztályozni, hogy a világmegismerés vagy az igazság megalkothatósága kérdésében fenntartják-e valamely „les petites histoires” lehetőségét, vagy a jelölő uralhatatlan, referencia nélküli dekonstrukciós áradásában hisznek. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy e formális megkülönböztetés egymástól lényegében nem különböző logikákat állít szembe.) Úgy tűnik fel, a huszadik századi irodalom korszakolásához a fenti gondolatmenet elégtelennek bizonyul. Vegyünk szemügyre ehhez egy konkrét példát. Barth 19ó7-es írása, a
