Irodalmi Szemle, 2003

2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Széles Klára: Mit üzenhet egy költő - nehéz időkben? (tanulmány)

Aki először találkozik Lászlóffy Aladár-írással, a kiemelt sorokat olvasva többször is megtorpanhat, sőt megütközhet, fennakadhat. Talán ott még nem, hogy ősszel „a föld is gondolkozni, érezni akar”. Hiszen ez a fajta, ember módjára gondolkozó „érző” föld ismerős módon személyesedik meg. Inkább akkor kezdhet zavarba jönni az olvasó, amikor ugyancsak a föld „érzékszer- vei”-ről hall, s főként, amikor arról értesül, hogy ezek az érzékszervek „egyiptomok, neander-völgyek és mezopotámiák”. Egy-egy földrajzi táj - vagy inkább egy-egy korszak, egy-egy kultúra az, amit az ember formájában elénk rajzolódó föld „érzékszerveidként: füle, szeme, nyelve stb. helyébe kell képzelnünk? Igen. Ráadásul ez a kép, nem egyetlen vízió. Nyomban megsokszorozódik. Tetézve azzal, hogy mindez különös mozgás közben történik. Hiszen ezek a tájak/kultúrák eleve többes számban és kisbetűvel szerepelnek („egyiptomok, mezopotámiák”). Ez már önmagában is önkényes elrugaszkodás a hajdani, a múltbéli, egyszeri történéstől. Másfelől: az elrugaszkodás gyökeres költői átváltoztatásnak bizonyul. A valamikori, egyszeri történések itt új meg új, újra meg újra változó tükörképekként, egy felfogás, egy szemlélet variációiként jelennek meg itt, sajátos költői „köznevek” formájában, adott jelzőjük mutatja az egyedi jelentésváltozást (..lelki egyiptomok, mezopotámiák”). S ugyanezek, mint a Föld „érzékszervei,” szokatlan metaforaként ..vándorló ” érzékszervek. Hogyan lehet vizuálisan elképzelni azt, hogy akár a fül, a szem, a nyelv — „vándorol’? Már pedig itt határozottan arról van szó: ..hol itt. hol ott” jönnek létre ezek az érzékszervek. Pontosabban: létrehozzák ezeket a már említett „lelki egyiptomok, mezopotámiák”. A távolság egyszerre térbeli és hatalmas léptékű történelmi időbeli.

Űrfényképek sorozata áll előttünk? A változó légköri mozgások műholdakról készült felvételeihez hasonlóak ezek a költői látomások? Vagy inkább földtörténeti, geológiai átalakulások ábráit látjuk? Földmozgások, vulkánkitörések, légörvények állandó, próteuszi alakváltozásaihoz, gomolygásához hasonlóan mozog, vibrál előttünk a „kép”? A Föld ábrázata, „feje”, s azon a „fül”, a „szem” helye is efféleképpen vándorol, változik? Akár a felhők alakzatai?

Igen. De ezen túl még valami több, valami más is jelen van itt. Hiszen nem a „fej, a fül, a szem, a nyelv"formázódik itt meg, hanem csupán mindezeknek, létüknek ..zavart sejtelme!' S ezt még tovább fokozva: ez a zavartság, s ez a sejtelem (mindkettő önmagában is amorf, határozatlan körvonalú) további bizonytalanság, változhatóság távlatával tapad egybe. Ez a „zavart sejtelem” homlokegyenest ellentéte: „büszke bizonyosság” is lehet. A kettő között a kötőszó: ..vasv.” Az alternatív helyzet mintegy állandósított. Maga a folyamat ez. A folyamat iránya, annak végzetes kockázata. De hát milyen folyamatról van szó? A mondat két utolsó szavában mintha „testet öltene”, példaként mintegy láthatóvá válna, amiről szó van. Mintha az egész képzeletfuttatás, űrfénykép-sor és történeti víziófutam egy-egy jól ismert helyről, színhelyről, távlatból válna érzékelhetővé. Bizonyos „madártávlatok”-ból és „padlás- szobák”-ból.

Utóbbi a tárgyszerűbb. A „padlásszobák” szerény, szegény, netalán aszketikus életkörülményei között valódi krónikás ismeretekként, s romantikus toposzként nemegyszer a büszke ínséget választó művészek, tudósok élnek.