Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Majoros Sándor: Topolyai kaland (novella)
Topolyai kaland ezerkilencszázkilencvenegyet írtunk, már egy éve csak a pakraci meg a knini barikádokról papolt a rádió és a televízió, nem csoda, hogy egy kicsit mindannyian eszeveszettek lettünk. Mivel a barátom megesküdött, hogy a gumiabroncs tönkremenetele miatt keletkezett pluszköltségeket is állja, délután fél négy körül bedöcögtünk Topolyára. A gumiabroncs addigra már szurkos madzaggubancra emlékeztetett, és a felni is össze-vissza lapult, görbült, repedezett. Bálint hosszas tépelődés után kijelentette, hogy ismer a közelben — a Rade Koncsár utcában — egy Ratkovics nevű autómechanikust, akivel tavaly együtt volt hadgyakorlaton. Visszaültünk a kocsiba, és öt-tíz perc zötykölődés után meg is találtuk az autómechanikus portáját. Egy vijjogó mentőautó éppen akkor vitt el a háztól valakit. Bálint meglepődve kászálódott ki a kocsiból, és odasietett a kapuban szomorkodó, mentőautó után tekingető fejkendős asszonyhoz, és a szoknyájába kapaszkodó két kisgyerekhez. Sokáig beszélgettek, míg végül intett, hogy menjek oda. Nagy a baj, mondta. A dedát megütötte a guta, és ők hárman itt maradtak egy tehénnel, aminek nemsokára kisborja lesz. A férj lent van Koszovóban, az unokatestvérét költözteti ide, a felesége meg nem ért a tehénelletéshez. Mintha az égiek is nyomatékosítani akarták volna a helyzet kilátástalanságát, messze távol megzörrent az ég. A kisgyerekek sírtak, Bálint idegesen toporgott. Miért nem meghívja a szomszédok, hogy segítenek?, faggattam az asszonyt kezdetleges szerbtudásommal, ám ő a fejét rázta. Nincs azok között paraszt egy se, mondta. Többségük, mint én is, gyárban dolgozik, a fiatalok meg irodisták. Mindenki disznót tart, pedig tudják, hogy nemsokára kitör a háború, és akkor a tehén értékesebb lesz a száraz aranynál. Attól, hogy Krajinában csinálnak barikádot, még nem gondolja háborút az ember, nyekeregtem torz szerbséggel, de az asszony legyintett, és másról kezdett beszélni. Azt mondta, nagyon is jól tudja, hogyan kell világra segíteni a kisborjút: be kell nyúlni a tehénbe, ki kell tapogatni a borjú első lábait, és azoknál fogva segíteni előrefelé, majd mikor a feje is megjelenik, kötelet kötni a lábaira, és nagyon óvatosan vonszolni ki a napvilágra. De más az elmélet, és más a gyakorlat, ahhoz, hogy mikor, milyen erővel kell meghúzni, csak a deda értett, mondta legvégül. Amíg magyarázott, betessékelt bennünket a pitvarba, az istállóhoz. Kaptunk egy-egy kupica pálinkát, és mivel a szomszédok is odaszállingóztak, valakinek eszébe jutott a megoldás: lakik a szomszéd utcában egy albán família, ha valaki, hát ők biztosan értenek a tehénelletéshez. Fagyos csönd lett, pedig akkor már vagy tizenketten ácsorogtunk az udvaron. Csupa munkásgúnyát viselő férfi és mackónadrágos, lakkozott körmű asszony. A háziasszony hirtelen dühbe jött. Fölkapta a fejőszékről az odakészített kötelet, suhintott vele egyet, s azt mondta: siptárokkal ő nem közösködik. Nem elég, hogy miattuk jöttek el Koszovó Poljéról, még segítséget is kérjen tőlük? Majd ha visszafelé folyik a Morava. Inkább keres egy állatorvost. Ha kell, kimegy Zobnaticára, a méneshez, ott biztosan van valaki, aki ért az ilyesmihez. És ha nem talál senkit, akkor pusztuljon el a tehén, a kisborjú, mindenki. Legyen háború.
