Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Zalabai Zsigmond: Magyarnak lenni... (Egy kötet utószava)
Zalabai Zsigmond az irredenta hangvétel?!). Még a Madách-versnél is felkavaróbb élményt nyújt a remekbe sikerült Vörösmarty szelleméhez, amelyben sok Vörösmarty-ráját- szást, parafrázist, utalást felhasználva egymásba montázsolja két történelmi korszak: 1848/49 és a trianoni nemzetdarabolás apokalipszisét. Magyar apokalipszis... S már itt is vagyunk Sajó Sándor újabb, létszámra talán a legtöbb verset magában foglaló élményénél, magyarságverseinek 1919 utáni legjellegzetesebb csoportjánál, trianoni nemzetsirató költeményeinél. Pintér Jenő „hétfájdalmas magyar énekek' névvel illeti ezt a versvonulatot, amelyet az irodalomtörténetek - mechanikusan egymástól véve át a minősítéseket - meglehetősen sommásan intéznek el. Az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv szerint Sajó a „terület-visszaszerzésre buzdító alantas propaganda” terjesztője (VI. kötet, 162. 1.). A Magyar életrajzi lexikon szerint költőnk „Mint szélsőséges nacionalista, irredenta költemények szerzője ismereteá' (1969). A Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona szerint (1981) Sajó „1918 után az irredentizmus képviselője volt". Nos: Nem áll szándékunkban szerecsent mosdatni. Sajó, a Magyarnak lenni... költője, aki prófétai indulatú-hevületű fajszeretetet gerjesztett föl magában, valóban írt nyersen agitatív, bosszúra, revánsra felszólító, gyűlöletre gyűlölettel válaszoló irredenta verseket, újságszólam szövegeket, frázispufogtató zengeményeket. Ilyenek például az És mégis, mégis hinni kell a Fegyverbe, a Bosszú, a Trianon, a Trianoni dal, az Új Ábel stb. A Magyar ének 1919-ben című költeményében Nagy-Magyarországról szőtt álmokat hiteltelen szólamokkal, hiszen az Antant katonai erő dolgában is kiszolgáltatottan gyöngévé tette a megcsonkított Magyarországot, s nem volt, nem lehetett reálpolitikai esélye annak, hogy „Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig/ Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar..!’ Nem, Sajó Sándor uram, nem: - mondatják velem a kisebbségi vox humanán nevelődött érvek: nem kell (nem kellett volna) nekünk sem a Lomnic, sem az Adria. Beértük volna azzal, ha a magyar békedelegációt vezető Apponyi Albert gróf beszédei értő fülekre, fogékony agyakra találnak, azzal, ha - Sopron mintájára - valamennyi erőszakosan elcsatolt országrész, tájegység részesülhetett volna a népakarat kinyilvánításának, a népszavazásnak, az önrendelkezési jognak a lehetőségében; ha Közép-Európa úgy áll össze új geopolitikai egységgé, hogy a lehetőségek szerint többé-kevésbé követi az etnikai határokat. Trianon: kegyetlen békediktátum, amelynek legnagyobb áldozata a magyarság volt és maradt mindmáig - s tartok tőle, marad is még sokáig, ha csak a győztesek végre nem hajtják magukban azt az erkölcsi revíziót, mely szerint van velünk szemben jóvátennivalójuk az erkölcs ítélőszéke előtt. Gordon Gábriel korabeli nyugati diplomata szerint Trianon a „szabad rablás vásártere” volt - gondoljunk csak Magyarország Románia általi megszállására, 1919 augusztusától az év novemberéig; gondoljunk csak a csehoszlovakizmus telhetetlen korridortervére. Bliss tábornok, Wilson elnök katonai szakértője mondta 1919. június 16-án: „Az újszülött nemzeteknek, amelyeket mi hoztunk létre, már a bölcsőben karmaik vannak, és mielőtt járni tudnának, késekért ordítoznak, hogy átvághassák a szomszéd bölcsőben levő torkokat.” És még egy vélemény, az angol Frank Wanderlippé: „Egyetlen fegyvert sem használ
