Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Horváth Péter: Béres úr és a fekete párduc (elbeszélés)
A nő kihúzta magát. — Igen, az vagyok! Egy príma nő, akinek jár a príma környezet! És megérdemled te is — tette hozzá engedékenyen —, hogy olasznak érezhesd magad. — Miért épp olasznak? A neje nem felelt. — O, sole mio... — dudorászott, s Béres úr tudta, a nő párduca ilyenkor dorombol. Hogy miként lett a láthatatlan feketerigóból párduc? Béres úr emlékezetében összefolytak azok az idők. Nője mindig is csinos volt, csutkafejéből ellenállhatatlan erővel röpködtek az édes csacskaságok, mindenki imádta értük. Helyes volt, készséges, engedékeny, és volt fantáziája. Éppen akkora, amint az illő. Később Béres úr kebelbarátja felfedezte, hogy Béresné hóna alatt láthatatlan feketerigó lakik. Az énekesmadár húsevő volt. Trillázott, ha megkapta a magáét. Úgy énekelt, mint egy pacsirta, s olyan cikcakkosan tudott repülni, mint a fecskék. De mégiscsak rigó volt. Aztán egyszer csak eltűnt az a madár. Talán a sok munka tette, talán a megszokás, talán az új, nagyanyai szerepkör, Béres úr nem tudta volna megmondani. Mindenesetre megszelídültek az esték. Egymásnak hátat fordítva aludtak el, de egymás karjában ébredtek reggelente. Aztán egy nap, pontosabban egy éjszaka kellős közepén, Béres úr mély morgásra ébredt. Azonnal megérezte a párducszagot. — Bagira? A macska egyetlen óriás szökkenéssel vetette rá magát, órákig falta, mintha nem tudna vele betelni, aztán keresztbe hasalt Béres úron, tenyérnyi sárga szeme, mint két lámpás, világított a sötétben. A párduc nem pislogott. Elégedetten dorombolt, de tekintetét, amelynek mélyén elolthatatlan tüzek égtek, mint az ázsiai nők szemében, nem vette le Béres úrról. Jó volt a párduccal henteregni, elveszni benne, megsemmisülni és újraszületni, ám a vadállat valahogy idegen maradt. Soha nem támadott figyelmeztetés nélkül a Béres úrra, játékos harapásokkal kezdte heccelni, hogy aztán tőből harapja le a karjait, beleit zabálja, látható kéjjel marcangolja a szívét, a máját, veséit. Végül hatalmas mancsnak egyetlen puha, ám mégis iszonyú csapásával valahogy újra egybeteremtette a felzabált kis embert, ráfeküdt, és nézte a szemét, mintha a saját teremtményét vizsgálta volna, ám még csak sejteni se lehetett, mire gondol ilyenkor. Béres úr rettegve, egyszersmind vágyva várta a nagy zabálást. O mindig elveszett, de legalábbis átalakult ilyenkor, vérző tüdő volt vagy lüktető, eleven húsdarab. Megesett, hogy mezítelen, fekete vadászok seregévé változott, a párduc ilyenkor színleg menekült előle, megbújt a dzsungel árnyai közt, onnan csapott le egy-egy ébenszín vadászra, hogy egyetlen csapással kettéroppantsa a gerincét, ám mielőtt az utolsót is kivégezte volna, mindketten hatalmas, zöld levelekkel fedett hombárba zuhantak, kihegyezett karók közé. A párduc ilyenkor ugyanúgy elpusztulni látszott, mint a maradék vadász, de a semmi mélyén valahogy ismét egymásra találtak, s újjászülettek. Ilyenkor Béres úr azt képzelte, hogy ő a párduc, s a másik a vékonydongájú, bár inas és erős vadász, s dárdáját szügyig mélyeszti az állat vadhúsába. Mégis arra ébredt, reggelre Béres úr és a fekete párduc
