Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Horváth Péter: Béres úr és a fekete párduc (elbeszélés)
Horváth Péter azt keresné, mit csinosíthatna még a teremtésen. Leguggolt, megvizsgálta a füvet. Az selymesen ragyogott, szinte harsogott benne a klorofil. A fű közt hangyák masíroztak. Odébb katicabogár billegett, hajladozó fűszál hegyén. A bogár meg-meglibbentette nejlonszárnyait, imbolyogva tisztogatta magát, azután elrepült. Béres úr tekintete követte a katica röptét. Rend volt az udvaron, bár a Kisház mögött ott éktelenkedtek még a régi terasz felszedett kövei, amelyeket Horváth úr elkunyerált Béresnétől, hogy lefuvarozza balatonfőkajári birtokára. Béres úr megtorpant, ahogy eszébe jutott a barátja. Elképzelte, mit szól majd a kaján haver, ha megtudja, hogy a zeneszerző Hamburgba utazott, és itt hagyta őt a férfivá operált Mata Harival. Nem akart erre gondolni. Semmire. Felpillantott az égre, ott van-e az angyal. A tavaszi ég makulátlanul ragyogott, nem látszott rajta felhő. Márpedig az angyal — emlékezett Béres úr — a felhőkben lakik. Ott egye meg a fene! Jobb, ha nem lesznek tanúk. Mintha véletlenül tenné, a bedeszkázott kút mellé araszolt. A kútkáva deszkafedelére Béresné hatalmas cserép muskátlit telepített. A cserép nehéz volt. Béres úr leemelte, nyögve tartotta finom, idomszerész mancsocskáival. Körülpillantott, mint aki méltóbb helyet keres a pompás növénynek. Nagy nehezen elcipelte az új teraszig, letette az új kövezetre. Sóhajtott egyet, majd ráérősen visszabandukolt a kúthoz. Félretolta a kútdeszkát, aztán egyetlen lendülettel — mint gyerekkorában a magasugrólécet — átollózta a kávát. Hiába készült lelkileg a nyálkás, békalencsés víz hűvös ölelésére, hiába vett akkora levegőt ugrás közben, hogy az végig kitartson, tüdeje kis híján szétpattant a nyomástól, és ő még mindig zuhant. Hulltában többször megpördült a tengelye körül, pedig már a zuhanás első tizedmásodpercében összekucorodott, felhúzta és mellkasához szorította a térdét, jó erősen átkulcsolta a lábszárait. A váratlanul és teljesen érthetetlenül elhúzódó zuhanás megrémítette. Szédült, mint gyakori migrénjei előtt. Időnként nekiütődött a kút oldalfalának, betonkarmok nyúzták véresre a bőrét, hallotta, ahogy ruhájának szövete reccsenve szakad A fejét is beverte, és még mindig csak hullott, lefelé. Tüdejéből sípolva tört elő a visszatartott levegő. Kinyitotta a szemét. A kútban koromsötét volt. Ráadásul olyan érzése támadt, mintha nem is lefelé zuhanna, hanem kanyarogva, hol balra, hol jobbra térülve suhanna valami rothadásszagot árasztó légi csúszdán, így szánkázott a betongyűrűkből szerkesztett spirális kürtőben a jövője felé. Megrémült. Megváltozott volna a kút? Hogyan változhatott meg? Tisztán emlékezett a korábbi két alámerülésre. Azok se voltak éppen kellemesek, de két másodperc után már talajt fogott odalent, az alsó világban, A kútgyűrű okozta horzsolások és ütések nyomán több sebből vérzett. Erezte, amint a vér befolyik az inge és a nadrágja alá, iszamos, csúszós, ragacsos és meleg volt mindenütt. És a zuhanás nem akart véget érni. Szinte kiszakadt belőle az üvöltés. Hangja visszhangozva távolodott tőle a kürtőben, aztán egyszer csak megszűnt, ő legalábbis nem hallotta, pedig üvöltött, ahogy a torkán kifért. Nincs hangom, konstatálta. Vagy gyorsabban zuhanok a hangsebességnél? De akkor miért nem
