Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Varga Imre: A sivatagi oroszlán szárnyai (elbeszélés)
Fölismerni, hogy az élet szenvedés, míg át nem törünk önzésünkön, állati természetünkön, vágyainkon. Történelmünk kisiklásai, a háborúk, az emberi szenvedés nem érvénytelenítik egyik tanítást sem, hanem pont ellenkezőleg. A szenvedésnek, megpróbáltatásoknak, erőszaknak, mohóságnak akkor lesz értelme, ha túljutunk rajtuk. Igaz, hogy ez tömegesen, a szervezett, hivatalosí- tott egyház keretiben kétséges, de mindig voltak mesterek, próbálkozók és révbe jutottak, akik az egyensúlyt, jóságot, egyszerűséget tekintették valóságosabbnak az erőszaknál, önzésnél, mohóságnál. Ők nem voltak ábrándozók. Persze ha az egyház normáit nézzük: szándékok, remény, szertartások, vakhit, valódiság, élő példa alig. Pont ez bír rá engem arra, hogy Jézust vagy Buddhát ne csak igehirdetőnek, netán a valósághoz nem tudó ábrándozónak vagy csalónak, szélhámosnak tartsam, hanem pont ellenkezőleg, az ember lehetőségeit égig. fényig, a teremtésig nővesztőknek, zavaros, szenvedéssel teli életünk megtisztítóinak, megváltóinak. De a példájuk puszta példaként kevés; a feladat, a próba személyes; válságainkon, magánéleti zűrzavarainkon, szenvedéseken át megtalálni helyünket, magunkat. Erről csak beszélni: prédikáció, a gyakorlás; aszkézis magánügy marad, ha társaink nem kapnak belőlünk. Lehet hirdetni a tanokat, tanulmányozni az írást, de a példa nem a szavaké, hanem a megvalósításé. Ha a legbecsesebbet nem osztjuk el, értéktelenné válik. * Hules Béla temetése. Elhagyom a menedéket, hogy öreg testvéremtől búcsút vegyek, és csendemből figyelem a szertartást, a szavakat, az embereket egy nagyobb térben látni, és a temetőt is, a ravatalt meg a halált is, véleményeim, gondolataim elengedve ez most a közös terünk, Béla, köztünk az orgona pattanásig feszülő zöld bimbói, a madárcsicsergés, a búcsúztató beszédbe beleberregő traktor és a sír agyagos sárga földje, a szagok, színek. A művelődési házba ahol pesti és vidéki barátai összegyűlnek, már nem megyek el, nem akarom kivonni magam a többiek közül, így nem megyek torozni velük, böjtölök tovább. Hárman az írószövetségtől, kezet rázunk, mondván, megyek vissza fűtött vermembe. Hideg szél, szemerkélő eső kísér. „Míg nem törekszel Buddhává válni, a sötétben tapogatózol, és megvilágosodásra sohasem lelsz. Aki szilárdan követi az ösvényt; az nem a világ bűneit tartja szem előtt.” (Hűi Neng, a Hatodik Pátriárka) * Ami transzcendens, az helytelen? És az időbeli, a történelmi a valódi? A mesterek pont az ellenkezőjét tanítják. Elszakadni a világtól, eloldódni, de benne maradni Úgy mozdulj, hogy a teljes tér tegye veled Ha meghal az önző én, tovább élek De talán nem az a legfontosabb, hogy a helyes vagy helytelen, a valóság vagy az ábránd természetéről okoskodjak, hogy kimondjam a véleményemet, hanem hogy túllépjek rajta, mert az igennek, nemnek közös a forrása * Adottnak, de inkább adódónak, meg-megújuló ajándéknak elfogadni a böjtöt, belemerülni egészen — ez, ami jó most és tanácsos, és az érzést hagyjam nőni. A sivatagi oroszlán szárnyai