Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre szerelem, amit a színésznő mintegy menedékként választ. Az ember önmagában semmit se ér — hangzik el. Az élet művészet, és a művészet élet — lehetséges az értelmezés. Lényeges része a műnek, ahol kiesnek a szerepükből a színészek, és saját alakításukra reflektálnak. A szerelem hamisságát, képmutatását leplezik le ezzel, vagy a tiszta művészetet vonják ezáltal kétségbe? Úgy gondolom, hogy összefonódik a kettő. A szerelmi vallomás után a színész azt mondja, hogy nem érzett semmit. Nem talált el hozzá a gondolat, nem fogta meg, nem volt rá hatással. Egyszerűen nem. És így van ez az életben is, illetve előfordulhat. Ezzel a művészet és a valóság kérdésköréhez jutottunk el ismét. A halálnak az a funkciója, hogy eme két szféra összetartozását szimbolizálja. A darab végén a bábu hal meg a színésznő helyett, a színész hal meg a bábuja helyett — belefekszik a koporsóba. Az én értelmezési horizontomban ez azt jelenti, hogy a művészet halála, melyet a színésznő halála szimbolizál, egyben az élet halála is, így nyer értelmet a színész szimbolikus aktusa, ahogy befekszik a koporsóba. A szerzői instrukció is ezt fejezi ki, hiszen egyik szereplő sem jön ki meghajolni. Egyik szféra sem győzedelmeskedett, győzedelmeskedhet a másikon. Az előadás, mint probléma a darab anyaga, s ez annyiban segít az önmegértésben, hogy bennünk is felvetődik a kérdés — hogyan élni. A darab vagy bármely más művészet is csak ezt játszhatja el, legyen az akár fikció. Nem tudunk olyan műalkotást felmutatni, mely nem az életről szólna, pontosabban annak mikéntjéről. Csak a horizontok változnak, ahogyan ezek a különféle életszeletek megvilágítást nyernek. Edgár Wind azt írja, hogy a franciák art engage-nek hívják a művészetet, mely beépül a való életbe. De szerinte ez csak menekvés a tény elől, hogy a művészet a képzelőerő teremtménye, mely egyszerre köt és felold: bevon abba, amit ábrázol, de azt esztétikai fikció formájában ábrázolja. Ebből a kétágú gyökérből — a részvételből és a fikcióból — meríti a művészet azt az erőt, mely kiragad bennünket a mindennapokból, tágítva horizontunkat. Ehhez járul még a valódi és a közvetett élmény közötti vibrálás. A művészet ebben a kétértelmű és feszült birodalomban tanyázik, s csak addig művészet, amíg megőrzi kétértelműségét.6 Ha a képzelet működésbe lép, az szerinte olyan, mintha nyílt tenger felé hajóznánk, színházi előadások alkalmával — vagy bármely műalkotásokkal találkozva — pedig az történik, hogy bekapcsolódunk, mindenki a maga sajátos módján. JEGYZET 1 Tarján Tamás: Egy tiszta tárgy találgatása, Budapest, 1994, 103. 2 Radnóti Sándor: Hamisítás, Budapest, 1995, 136. 3 Edgár Wind: Művészet és anarchia, Budapest, 1990, 23. 4 Uo. 25. old. 5 Uo. 74. old. 6 Edgár Wind: Művészet és anarchia, Budapest, 1990, 28.
