Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre kerül a műélvező, amit nem jó megszakítani, mert mindenképpen hatással van a befogadásra. (Érdekes lenne olyan vizsgálatokat végezni, melyek ezt a kétféle - szünettel megszakított, illetve szünet nélküli - befogadást vizsgálnák minden egyes személynél, de azt hiszem, hogy ez kivihetetlen lenne, mivel itt már más befogadáselméleti kérdések is befolyással bírnának - az első és második olvasat például.) Az összlélegzés nádasi terminológiáját nemcsak rituális dramaturgiájára vonatkoztatnám, hanem erre a bizonyos megszakíthatatlanság nézőpontra is. A rituális dramaturgia is ars poeticájának része - zenei szervezettségűek a trilógia darabjai, noha a Temetés nélkülözi a kísérőzenét, mégis azt írja, hogy a játék leginkább egy balettra emlékeztet. Új értelmezési lehetőséget kínál azonban a cím és a műfaj viszonyának vizsgálata. Amennyiben azt mondjuk, hogy a műfaji határok felrúgásáról van benne szó, akkor a hagyományelvűséghez ragaszkodunk. Ha pedig a műfaji határok kitágítása terminust használjuk, akkor feltételezzük, hogy a komédia akár egy temetésről is szólhat, és a sajátos nádasi szemlélet benne az, hogy a groteszk és az irónia elemei nélkül. Tarján Tamás is valami ehhez hasonlót fogalmaz meg. A trilógia modern értelemben fölfogott Theatrum Mundi, a 20. századi árva bűnösségnek, a jelenkori emberi egzisztenciának új dramaturgiájú drámai-színpadi közeget teremtett.1 A legáltalánosabb művészeti alapkérdés a művészet és valóság viszonya. A művészet valósága jelentheti az ábrázolási, megformálási lehetőségek adott körét, melyet jelentős részben meghatároz a hagyomány, mely a mintakövetést, a megismétlést, a másolás formáját jelenti.2 Nádasnál is megjelennek klasszikus, illetve modern dramaturgiai hagyományok (Csehov - hallgatás, Beckett - kihagyás, Pirandello, Bergmann képvilága). A rituális dramaturgia tulajdonképpen erről a beszédnélküliségről tereli át a hangsúlyt a gesztusokra, a cselekvésre, és arra irányítja a figyelmet, hogy a szereplők játékát figyeljük, ha meg akarjuk érteni a röpke, szaggatott dialógusokat. Másrészt a művészet valósága azt is jelenti, hogy az életre reflektál, eljátszik valamit a darab az életből. A Temetés tehát rendelkezik önálló művészetfogalommal — viszonyulással a saját műfajához, ugyanakkor reflektál más műalkotásokra is. Ha nem is közvetlenül, de benne áll a hagyományban, ami tulajdonképpen egy folytonos megszakíthatatlanságot jelent. Tehát hiába próbál kísérletező jelleget ölteni a művészet, teljesen új arculatú mégsem lehet, nem tud a régitől 100%-ban elszakadni. Perifériás jellegű lehet annyiban, hogy elvágja a megszokás kötelékeit - látási szokásokat változtat meg, és az érzékenység új terepeit tárja fel.3 A továbbiakban a darab valóságra reflektáltságát vizsgálom, ahogyan az individuális befogadói kontextusra hat. Hatástörténeti szempontból nem igazán pontos az a megfogalmazás, miszerint öncél a művészeti lelemény.4 Különösen a nádasi ars poetica kontextusában nem. A mű valamilyen hatást akar elérni a befogadónál, és ezt a célt szolgálja a már említett megszakíthatatlanság. A mű tehát hatni akar. Leleplezheti, illetve bemutathatja a valóságot, vagy pedig el is vonatkoztathat. Az utóbbit nevezem fiktivitásnak,
