Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖSZÖNTJÜK A 65 ÉVES CSELÉNYI LÁSZLÓT - Escorial avagy a Cs-tartomány (Szemelvények egy gyűjteményes kötetből) Rákos Sándor: Ének Babilonban, Petőcz András: Végtelen hömpölygés (48), Papp Tibor: Lássuk a főbe lőtt narancsot!, Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér (56)
Köszöntjük a 65 éves Cselényi Lászlót pedig október 6-án? Hogy kisebbségben ez már csak így megyen? Direkt ekkor születtek, hogy példát adjanak és erkölcsi erőt? Hogy Cselényi forrófejű márciusi ifjú volna, megalkuvás nélküli forradalmár, Tőzsér nyaka köré kötél szorul, nyakán kötél, nyilván nyakkendő hurokban, nyugodt iróniája innét, túlról? — Nem is annyira hülyeség, mint elsőre látszott. ♦ Bloom veséje - könyörögj értem! * Amúgy - és mindenképpen - szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt; a sajátosságát lenyúlták az erdélyiek (elvitte a kiscica, a Láng Zsolt), a szakmai presztízst a jugóiak, nem beszélve a magyari magyarokról, ütőér és fősodor. Klisék ezek (kösz), de innét nézve úgy tetszik, hogy oda még igazán klisé se jutott, vagyis tulajdonképpen még durvább és pucérabb a költői helyzet. Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő. Nem személyes sorsában, azt nem ismerem, élhet akár, mint Marci Hevesen, de lapozgatva mondjuk összefoglaló művét, a Téridő-szonátái, vagy bármit a folyamból, a Kiegészítés HérakleitoszhozX vagy a kedvencemet (próbáltam e helyett valami más szót találni, mert ez több szempontból nem jó, sok meg kevés meg édelgő; ez volt a szótárban: favorit, libling, szíve bütyke v. csücske, kedvelt, kegyenc; sokra nem jutottunk, mindenesetre jelentkezzék az, aki életében vagy valaki másnak az életében már használta a szíve bütyke kifejezést, lehet az illető nem magyar is, azt talán még jobban el tudnám képzelni, egy mély-japánt, ahogy reggel fölébred és azt mondja az egyébként a sarki szusikereskedővel viszonyt folytató, Misima-hívő asszonykának: szajonara vagy mi, szívem bütyke!; ez így reális, minden író realista), az Acetilén ágyakat - s hozzágondolom mint környezetet Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket... Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet - melyet, hogy fordítsak a mondaton, akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig. Bár ez a kijelentés meg ismét az önsajnálat felé tart. Üget. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk; mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cs. L. megy az útján, írtam róla egyszer régebben. Megy, vagyis teszi, amit tesz, noha költészetének nem a mozgás a jellemzője. Ellenkezőleg, mintha egy helyben állna. Nem úgy értve, minthogyha toporogna, hanem hogy nem mozdul el a szövegei köréből, nem is jó, hogy egy helyben áll, hanem: egy hely van, és azon belül garázdálkodik, jár el, ez a jó, jár el. Szokás éles különbséget tenni modern és posztmodern közt, centrum, nagy elbeszélés, epika, cincáltság, maszkabál, miegymás, részek és egészek, és ez nem is üres distinkció. De azt hiszem, kevés szó esik arról, hogy ez a mostani helyzet, milyen sokat köszönhet a harminc-negyven év előtti avantgárdnak, amely persze sokszor (csak) föld alatt létezett, magánszobákban, két betiltás közt, köszönhetően Erdélynek, Szentjóbynak, Galántainak, Bálintéknak, nem névsorolvasás, az Új Symposionnak, a Magyar Műhelynek. * (Egyébként az avantgárd története politológiai elemzésre is javallt, jól mutatja a tönkretett vagy nagyon megnehezített életekben, hogy a puha
