Irodalmi Szemle, 2003

2003/3 - Tóth Ivett: Kísérletek (Életből életbe, Az óriáspapagáj, Angyal, Fa vagyok — próza), Múzsa (vers)

Tóth Ivett

— És majd megmondja-e a néni a fiának, hogy milyen jó itt? Mert tudja, mi szeretjük magukat.

Ezt a hazugságokkal teli pár napot jobban gyűlölöm, mint a többi napot együttvéve. Az emberi képmutatás minden alakja színre lép itt ilyenkor.

Valójában azonban az fáj, mikor látom az arcokon, hogy csupán kötelességből segítenek nekem és társaimnak. Hová tűnt a jó szándék? Az ég se tudja!

Imént gondolataimba menekültem a hideg elől, de most újra belém nyilall a fájdalom.

— Segítsenek, kérem! Rosszul vagyok! Fázom... nagyon fázom...

Aztán csend. A szobámban ébredek. Homályosan látok néhány embert magam körül. Beszélnek hozzám, s azt mondják, nagyon lázas vagyok, maradjak nyugodt.

Lecsukom szemeimet. Jobb nekem így. Újra csend.

— Gyere, egyetlenem! Gyere hozzám! — hallom párom hangját.

Hív. Tárt karokkal, ahogy életében és az én álmaimban is szokott. Meleg szél fúj felőle, s én újra érzem a boldogságot, újra szeretek, újra fiatal vagyok. Élek.

Ez már nem a földi élet, de mégis élek! Elindulok hát. Lassan vonulok át egyik életből a másikba. Közben azon töprengek, nem a halálból távoztam-e most a valódi világ felé.

Az óriáspapagáj

Este nyolc óra lehetett, mikor hangos ordítozást hallottunk a szemközti házból.

Mindketten az ablakhoz rohantunk, füleltünk, hátha meghallunk pár keresetlen szót a vitából. Olyanok voltunk, mint a kisgyerekek, akik csúnya szavakra, valami izgalomra, esetleg elcsattanó pofonok sorozatára várnak.

Leoltottuk a lámpát, az ablak mögé lopóztunk, Te azon nevettél, hogy ez olyan nőies dolog. Meg hogy megfertőztelek a kíváncsiságommal, ezért most beteget jelentesz a munkában, amíg ki nem gyógyulsz belőle.

A szomszéd pasas akkor már az utcán volt, folytatta a kiabálást, és élettársa minden ruháját kidobta az utcára. Abban a pillanatban mindkettőnkben megfagyott a vér, mert ilyet azelőtt csak a moziban láttunk.

Szerencséje volt a nőcinek, mert száraz volt az út és nem lettek vizesek azok a röhejes gúnyái, amelyek most szanaszét hevertek a ház előtt.

Reggelente mindig az ízléstelenül összekombinált ruháin nevettünk, és a kétkilónyi bizsun, amit magára aggatott.

Szánalmas volt ez a közel ötvenéves Annika, ahogy színésznőként előadta mindennap a dívát, az ellenállhatatlant. Végigvonult az utcán, beült öreg, nyugati kocsijába és elment dolgozni. Igen, dolgozott, ő volt a főnök egy olcsó kis üzletben, melyet persze a fickó vett neki. Hadd dolgozzon meg Annika a pénzéért, nem?

Mikor a sötét szobából lestük a nagy kirúgást, még sajnálkozva meg is