Irodalmi Szemle, 2003

2003/3 - Gyüre Lajos: Maradék, Pacsirta (vers)

Gyüre Lajos versei

kit nem egy bordában szőttek a többivel, s kétfele festik, mállik a Deákné vászna, vajon van-e még szapuló, s kevéske kaparék kovásznak, és nincs csép se csépbadaró, s a vályogba taposni törek, fenyőágból sincs habaró, a nagyapó ködmöne öreg, a lábbeli elnyűtt, kérge fakó, s korhad a mezsgyecövek.

Tarolják az ősi erdőt, oké, hízik a világpolgár, jöjjön új fajta: kérdés eldőlt, bolyhos kanadai nyár.

Nem kell homokot kötő csontos akác, szótő-gyökér szerteágazó föld alatti vár, töve, ha szakad, sikkad, szárad a kötőszó-iszalag, megfojt, összekuszál, nincs új rügy, zöld ág, rádió majmol, „fókuszál”, bomlik a szavak szigora, selymes ligete a berek, belep az Idő százados pora, hullik a szó, elpereg, hol a sódar, a tekenő, fű se sarjad, egyre csak nő, hol a kása, és a böjti lencse, ágy mellől a gyékény, rengő, Uram Jézus! Milyen messze, szívemhez nőtt egyik-másik, nem is igaz, gyermekmese előbukkan, felparázslik, fejem alatt puha párna, álmot hozón messze földről mintha mindig visszavárna, visszavárna éjjel, nappal, kosárolok az Udocsban, szálkás keszeg egy kalappal,