Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Varga Imre: A sivatagi oroszlán szárnyai (elbeszélés)
Varga Imre Az ötödik víztelen napom, délben pont száznyolc óra. Kiszáradt, tikkadt a szám, ragadós ajkak, egész éjjel édesgyökér darabka a nyelvem alatt. Elhagyatott vagyok. Ezt akartam volna? Ezeket a rajtam átdőlő sivatagi napokat magánnyal, szárazsággal, kábasággal, üres terekkel, dermedtséggel, csúszómászókként nyüzsgő érzésekkel és gyönyörű napnyugtákkal? Ki vagyok én ebben a vonulásban? Napi nyolc-tízszeri vizelés, és fehér lepedék a nyelven, kávéskanállal tisztogatom, naponta kétszer-háromszor fogat mosok, s az eltikkadt torok kétségbeesése, hogy már napok óta hiába jelez, nincs, aki fölüdítse. Fáradt vagyok, a szemlélődéshez túl száraz, olvasáshoz, nincs kedvem, figyelmem, lefekszem vakarózom, forgolódok. A szomjúság a fő szólam, hiába öblögetek, csöppentek citromot nyelvemre, kiköpöm a fölgyülemlett nyálat, borsmentaolajjal megnedvesített ujjamat a nyelvemhez értetve jobb egy kicsit, de marad az értelmetlen szomjúság, epekedés. S ez máris több, mint amit víz, növényfőzet oltani képes. így persze túl eszményi, túl világos a sóvárgó testnek. És az a kitartás is, ahogy kötöm magam a kitűzött időmhöz. Hat száraz nap telt el a hétből. Ha van a jólétnek elvonása, tünetei, most ebben vagyok. Az ivás elemi szükséglet, az orvosok szerint legföljebb öt napig bírjuk víz nélkül. Ma hal meg bennem a tudomány és születik újjá az élő hit. Március 10. Almomban szórakozottan iszogatom a teát. Megszegtem minden fogadalmat: a nem ivásét, a tudatosságét és így a világ megszabadítását is. Mentségemre szól, hogy gyötrelmes, zaklatott éjszaka volt. Most bukott, törődött, fáradt vagyok. Odakint vadgalambok, kutyák. Vajon ezt hallhattam-e félálomban az ébresztőóra szellemhangjának? A szomjúság csillapítására kézközeiben a szükségesek: egy pohár tiszta víz, növényfőzet, gyümölcslé, ábrándok, káprázatok és düh. Még nem kellenek; a tikkadtság, a kiszáradt száj, az epekedő torok megélése, tapasztalata az utam. A hiány, a gyötrődés, mint érték. Olyan erős a vágy, annyira felgyülemlett, hogy áttör a szomj oltásának testi-érzelmi határán és a magasba ránt. Fény a forrásból. Már nemcsak a névvel, sorssal behatárolható lény epekedik, aki gyermekként sírva, toporzékolva adta a közeliek tudtára, hogy szüksége van valamire, vagy hogy éppen nincs szüksége valamire. Eloldódni, legalább időlegesen a szükségletektől, hátha ezzel megszentelődnek. Szomjúságom az élet szomja, mondja bennem a Buddha tanait ismerő ember, ennek eszközei a vágy, erőszak, énközpontúság; a túljutás útja az elfogadás, tudatosság. Amit belülről megélek, megtapasztalom, segítőmmé válik. Sokszor kényszerűen választanom kell a kellemesség, kényelem, az ösztönkiélés és az önismeret, megadás, előrejutás között. De belátom, hogy ez a kettéválasztás mesterséges. Ha megfogalmazom, máris valószerűvé lesz, hogy bennem a tehetetlenség, a szokások, az öröklött hajlamok, a gyermekkori minták, de a túllépés, áttörés ereje is. Végül is mi választunk. A valóság és szenvedés közt. Amit nem fogadok el, az nem valódi, az a pokol. Önmagunk rabjai, áldozatai vagyunk, s az életünket mi alakítjuk, épp az elfogadással, ami nem beletörődés, és változtatunk a nem tevékenységgel, ami nem lustálkodás. A tény: a nem ivás. Hogy mennyire kötődöm hozzá, ennek sóvárgásom,
