Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: I. A Felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben (Vázlatos áttekintés) (tanulmány)
Popély Gyula megszabta az elemi népiskolákban Eszerint például az egy tanerős népiskolában — az ilyenekből volt a legtöbb — az első, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályban heti 2-2 órában, a második osztályban pedig heti 3 órában kellett tanítani a magyar nyelvet beszéd-, olvasás- és írásgyakorlatok formájában35 A szóban forgó könyvecske — amint azt a címe is mindjárt elárulja — egyszerű, de fölöttébb hasznos módszertani segédeszköz volt a magyar nyelv hatékony tanításához. Tanácsokat és ötleteket adott a magyar beszélgetések, az olvasás- és írásgyakorlatok témájához, valamint segítette a tanító felkészülését az egyes tanórákra. E segédkönyv a tanító egyéniségéről is elmondott néhány megfontolandó észrevételt, elvégre — a szerző szerint — „a magyar beszéd tanításának sikere elsősorban a tanító egyéniségétől függ.”36 E módszertani tanácsokat és utasításokat tartalmazó könyvecske azonban valamilyen hazafias buzdítást is megfogalmazott a nemzeti iskolák tanítói számára. Természetesen mindenekelőtt az államnyelv elsajátításának szükségességét igyekezett kidomborítani. „Bármilyen nyelven beszéljünk is, valamennyien tagjai vagyunk e hazában az egységes és osztatlan magyar nemzetnek” — hangzott a buzdítás az 1868. évi XLIV. te, az ún nemzetiségi törvény szellemében. „A magyar nyelv az állam hivatalos nyelve, s törvényeinken kívül a legerősebb kapocs, amely bennünket, akik együtt, egymásra utalva élünk összetart. Ez tanít meg rá, hogy egymást megértsük megbecsüljük megszeressük s a haza és nemzet szolgálatában egyesüljünk. A magyar nyelv ismerete eképpen éppoly fontos eszköze az egyéni boldogulásnak niint amilyen nagy jelentőségű tényezője állami életünknek A tanító soha egy pillanatra se felejtse, hogy amikor a maga szerény, szűk körében a magyar nyelv ismeretét eképpen terjeszti, megbecsülhetetlen szolgálatot tesz hazájának”37 Az idézett tanterv és útmutatás azonban meglehetősen rugalmasan értelmezte a magyar nyelv tanításának módszertanát. Egyáltalán nem állt szándékában vaskalaposan rákényszerítani a tanítókat az ajánlott módszerek kizárólagos alkalmazására. Sőt éppen fordítva, kimondottan felhívta figyelmüket az egyéni kezdeményezésre. „Habár az útmutatás sokoldalú elméleti és gyakorlati tanulmánynak és megfontolásnak eredménye, mindazonáltal — módszerről lévén szó — a kizárólagosság jellegét egyáltalán nem kívánja magán viselni. Épp ezért, ha netán egyik-másik tanító az ajánlott módszernél megfelelőbbet ismer s ezzel a törvényben megkívánt eredményt el tudja érni, bízvást eljárhat aszerint” — írta bátorítólag a segédkönyv szerzője.38 Ilyen törvényi és szakmai előkészületek után úgy tűnhetett, hogy a magyarországi nem magyar tannyelvű elemi népiskolákban talán eredményesebbé válhat az államnyelv oktatása. A tapasztalatok azonban nem támasztották alá ezeket az elvárásokat. Hatékony magyar nyelvoktatásról a legtöbb nemzetiségi népiskolában ezután sem lehetett szó, a nyelvi magyarosításról nem is beszélve, ellenben a magyar tanügyi kormányzat annál több elmarasztaló kritikát gyűjtött a saját fejére, magyarok és nem magyarok részéről egyaránt. A Lex Apponyival és az azt kiegészítő tanügyi jogszabályokkal kapcsolatban törvényszerűen merült — és merül fel napjainkban is — a kérdés: volt-e azoknak magyarosító, asszimiláló hatásuk, vagy nem volt? A feltett kérdésre csaknem valamennyi komoly politikus és történész — magyar és nem magyar
