Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: I. A Felvidék iskolaügye a dualizmus éveiben (Vázlatos áttekintés) (tanulmány)
Popély Gyula zászlóval, valamint az iskolafenntartó hatóság meghallgatásával megállapítandó magyar történeti képekkel elláttassanak. E történeti képek a tantermekben kellő módon elhelyezendők és a tanító tartozik jelentőségüket a nyelv- és értelemgyakorlatok, továbbá a földrajz és történelem tanítása során a gyermekeknek megmagyarázni.” A magyarországi nemzetiségi vezetők azonban még ennél is sértőbbnek találták a törvény 18. és 19. paragrafusait, és azokat egyértelműen asszimilációs törekvéseknek minősítették. Az idézett törvény 18. paragrafusa kimondta: „Az 1868:XLIV. te. 18. paragrafusának az a rendelkezése, mely szerint az egyházközségek iskoláiban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg, akképp értelmezendő, hogy szabadságukban áll oktatási nyelvül vagy az állam nyelvét, vagy a gyermekek anyanyelvét megállapítani, fennmaradván természetesen ez utóbbi esetben a magyar nyelvnek tanítására vonatkozó törvényes intézkedések feltétlen érvénye és hatálya. Ahol magyar tannyelvű iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, amelyekben állandóan vannak magyar anyanyelvű növendékek vagy olyan nem magyar anyanyelvűek, akiknek magyar nyelvű oktatását atyjuk vagy gyámjuk kívánja: a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassák mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvűek száma a húszat eléri, vagy az összes beírt növendékeknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban. Minden oly népoktatási tanintézetben azonban, amelyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyelvül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható. Az összes elemi népiskolák ismétlő tanfolyamában a tanítás nyelve a magyar. Ezek az intézkedések érvényesek a községi elemi népiskolákban is.” A nemzetiségi vezetők szempontjából azonban az idézett törvény 19. paragrafusa minősült leginkább sértőnek és sérelmesnek. Ez szó szerint a következő rendelkezést tartalmazta: „A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfelekezeti iskolafenntartó meghallgatásával megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”.29 Az Apponyi-féle iskolatörvényeket a magyarországi „nemzetiségi egyházak” — részben azonban maga a római katolikus klérus is — komoly fenntartásokkal fogadták, mivel abban oktatásügyi autonómiájuk megsértését látták. A román, valamint a szerb görögkeletiek tiltakoztak a legerőteljesebben, de a román görög katolikusok is e törvények ellen foglaltak állást. A nemzetiségi vezetők a Lex Apponyit egyértelműen magyarosítási törekvésként értelmezték. A hazai román politikusok egyik tiltakozó anonim röpirata például a következő szavakkal ítélte el az 1907:XXVII. sz. törvényt: „Ebből megállapíthatja mindenki azon nyílt magyarosítási tendenciát, miről a
