Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Öllős Edit: Duett a dadával (részletek) (napló)
Öllős Edit Kint annyit mutat a hőmérő, amennyi idő kellett ahhoz, hogy „elfogadjam” Isten akaratát. (Csak éppen mínuszban...) — „Lőve story” karácsonykor. Huszonnégy órája még „belé voltam zúgva” ebbe a — legújabb — Mr. Universebe (akit elődjénél is különbnek tartottam — a Tökély megtestesítőjének...), aztán pár óra (vagy perc volt csak az?) leforgása alatt rájöttem, hogy közel sem olyan tökéletes, mint gondoltam.. Sőt: (ő is) olyan ÁTLAG. (Például hogy nem annyira igényes, érzékeny és büszke mint kellene.) Aztán „telt-múlt az idő” s végül arra jöttem rá, nagyon is tudja, „hogyan kell”! Egyszerűen: úgy ért mindenhez, hogy az (már nem kéjesen) fájdalmas, olyan tökéletes. A végeredmény: immár — talán joggal idézőjelmentesen — vagyok belézúgva... — Karácsony előtti vasárnap reggel. Egyirányú az utca, de a sofőr képtelen tájékozódni... — Karácsony előtt 2002-ben. A telefonkártya kimerült, ennivalóból egyre több kell (alkoholmentes italból is), már nyugodtan állíthatom, hogy minden nőben csalódtam (mikor „bocsátom meg” Istennek, hogy nőnek teremtett?!); nem tudom, Móriczot olvassak-e vagy Kertész Imrét, avagy maradjak Jadviga párnájánál. Legjobb Barátom már fél órát késik... És így tovább. A pénz vészesen fogy... Pedig az ünnep még csak az ablakon kukucskál... — Hogy hogyan teremtünk szokásokat? Az is egy módja, hogy bizonyítani akarunk: immár mindig, mindenhol, mindenkihez tudunk alkalmazkodni! — Szóval 27. évem az igazi újjászületés éve. És megint itt egy kilences (2+7 = 9)! Hát hogy hányszor fordult elő eddig életemben ez a szám, milyen „sorsdöntő” pillanatokat jelentett, majd egyszer írásba foglalom. (Egyelőre azt adom magamnak házi feladatul, elgondolkodni azon, mi volt „érdekes”, mikor 9 éves voltam.) — A biztonságot én nyújtom magamnak. Illetve Isten. Pontosabban: immár tudom használni, amit Istentől kaptam. HOGYAN? némi pehelykönnyű fantázia mézzel édesített gyümölcstea ecset és paletta
