Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Gyászmise azóta, két pöttöm gyerek szaladgált a lakásban. Szervusz, Károlyka, mondta Cica, amikor látogatóba jött, és ez kissé idegenül hangzott, hiszen őt már régóta csak Károlynak szólították. Igaz, Cica — Károlytól eltérően — nem változott, olyan nagylány maradt, amilyen volt, mindenki Cicának szólította, még a gyerekek is. Károlynak ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is tudja, hogyan hívják Cicát becsületes keresztnevén. Ő csak a Cica. Mint egy baba. Félelmetesen hasonlított Emma nénire, bár ajka kissé keskenyebb és szigorúbb, mindig készen arra, hogy példabeszédet statuáljon a tapintatról és a jó viselkedésről, de mosolya bájos. Tényleg, mint egy baba. Cicababa. Pirospozsgás arcocskával, hófehér fogakkal, tej és méz, bár játszani nem lehet vele, mint egy valódi cicával, még viccelni sem, nem illik, csak szót fogadni és csodálni lehet, milyen helyes. Cica ezt elég korán észrevette, fölismerte érvényesülése rugóit, s addig válogatott, míg egy unalmas kopasz ürgét vett el sikeresen. Az ipse nem esett a fejére, de bizonyos szempontból ez volt élete nagy fogása. Vesztére Cica azt is észrevette csalhatatlanul. A kioktatásból viszont nem nőtt ki, így, amikor Károly látogatóba jött, a beszélgetés csakhamar abban merült ki, hogy a helyreutasításokat kivédendő a kopasz mukival ideológiákat gyártottak. Ennek következtében társalgásuk eléggé elvont, s a süket teóriákhoz mérten meglehetősen unalmas lett, ezért Károly rövid időn belül fogta a sátorfáját és odébbállt. Udvariasságból jött, meg hogy az üdvözleteket átadja, na, ez megtörtént, még körülnézek egy csöppet, mondta, ritkán járhat itt az ember. A kopasz férj megértően bólintott, csak Cica csodálkozott tágra nyílt szemével, hát még mindig olyan nehéz utazni, kérdezte, mintha amnéziája volna. Emma néni sűrűn levelezett a mamával és a mama néha elejtette egy-két ügyes-bajos dolgát. A gyerekekkel az anyjánál lakott, ami nem volt föltétlenül felhőtlen, ideális helyzet. A nagymama erős alkat volt, szikár, aki küldetését abban látta, hogy megtért lányának és unokáinak gondját viselje. Emma néni simulékony természetével igyekezett kivédeni a túlzásokat, de az a levelekből sem derült ki egyértelműen, minő sikerrel. Volt azonban más is. Ugyanabban a házban lakott Emma néni fiatalkori ismerőse, aki már a régi időkben is gálánsán, de nem túlzott meggyőződéssel és még kevesebb sikerrel tette a szépet neki. Emma néni inkább udvariasságnak fogta föl, eszébe sem jutott valami komolyabb variáció. Most, hogy évek múltán a véletlen újra összehozta őket, a szomszéd ott folytatta, ahol egykor abbahagyta. Meg Emma néni is. A helyzet csak annyiban változott, hogy ezúttal nagyobb kitartással próbálkozott a szomszéd, végül korára való tekintettel általános esélyei radikálisan csökkentek, meg aztán egyszerűbb volt az egész, mivelhogy egy házban laktak, s nem kellett a megfelelő alkalmat kilesni vagy körülményesen gyártani, miként ifjúkorában az illendőség miatt is szükségesnek kívánkozott, elég volt beállítani jószomszédi csevelyre. A gyerekeknek néha cukrot hozott, bár Cica részére akkor már helyén valóbb lett volna a virág vagy legalább egy kis bonbonos doboz, de nem akart félreértést kelteni és a pénzt is sajnálta. Az sem zavarta, ha a nagymamával maradt, ami azért gyakran előfordult, egy egyedülálló dolgozó nőnek egyéb dolga is akad, mint a házban lakó udvarlót szóval tartani. De azért csak húzogatta a szomszéd bácsi a mézesmadzagot balról jobbra és vissza, mintha csak önmagát buzdította
