Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Németh István: Dőrejárás (1.) (vers)
Dőrejárás önfeledten hintázik az ágakon, mélyrepülésben húznak a madarak, a fiam csikókat kerget és a szavak, mint hópelyhek szálldosnak könnyedén, tisztán... És a vers? — Lám, előbb még megbotlott a küszöbön, de már egyre biztosabbak a léptei, megáll, körülnéz, észreveszi önmagát, álmában motoz, fölsír, zokog, majd a következő pillanatban kacag, mint patakban a víz, a kavicsok, és futkos már ő is, futkos fától fáig, embertől emberig, a szelek szárnyán messzetekint. 3 Van itt valaki, aki még velem tart? A hold, a csillagok ragyognak tenyerem tükrén, világítanak az úton, megvilágítják a folyó jegét, a tüdő lebernyegeit. Odaát a folyón túl árnyékba bújt a ház, visszaporladtak a porba a falak, a dermedt jég alatt nem cikáznak a halak... Van itt valaki, aki még velem tart? Valaki, aki a kezét az égre emeli, és a köpenyét a földre teríti? Egy tiszta galopp, álomban álom, leszaladnak a szekerek a hegyoldalról, kerekek küllői, mint kakukk a rengetegben, számolják az időt. Tavasz? Temetetlen tél? Dőrejárás? Valaki itt valaki, aki még velem tart?
