Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - VENDÉGKRITIKA - Szávai Dorottya: Mézes-mákos testamentum
KÖNYVRŐL KÖNYVRE méletének visszhangjaként. Fontos itt kiemelnünk az — ugyancsak erősen flaubert-i ihletettségű — illúzió kérdését, mely a regényszöveg csaknem minden szintjén hangsúlyosan jut érvényre. Ez a hősök számára mindenekelőtt az öröm illúzióját jelenti. Milota családfői tökélyének, szembenézése hitelességének, Erka a nőiség, a szenzualitás, a csáberő boldogságának illúziójában él. A regény kiindulópontja már önmagában is illuzórikus szituáció: a párbeszéd illúziója, de legalábbis torzított-késleltetett-csonkított változata. Helyesebben szólva, a dialógus maga is a fikció határmezsgyéjére kerül, amennyiben a tényleges beszélgetések helyén valójában a — szóban vagy írásban — rögzített beszéd, másképp a bizonyos fokig fikcionált szövegek szövevényes (olykor több áttétellel létrejövő) párbeszédét találjuk. A „szöveg, amint megszólítja önmagát”, helyzetét. Ami egyszersmind a Závada-mű időszemléletét is meghatározza: az idő emlékezet általi determináltságát, pontosabban az emlékezet lényegileg önkényes viszonyát az ún. valósághoz, illetve annak időteremtő-időrelativizáló erejét. Magyarán szólva a szövegszólamok s így a nézőpontok megsokszorozása (mely láthatólag Závada prózaírói tehetségének egyik sarkpontja) ab ovo elbizonytalanítja a valóságról alkotható kép egységét. Ezért, hogy Erka és Milota a maguk valóságtöredékeit a másikéival szembesítve tapasztalják meg a lét alapvetően „antireferenciális” lényegét, miközben e többszörös optikájú „valóságábrázolásból” születik meg a regény sztorija, cselekménye. Mindkét szövegtest rögzített, következésképpen az időhöz való viszonya lényegesen lazább az élőszónál: Erka a fájlokkal játszik, időrendjüket önkényesen felborítva, Milota magnószalagot pörget, s mindketten szabadon törölhetnek, így azok a bizonyos üres helyek a regény szövegében — a két gép alakjában — egyszersmind tárgyiasulnak is! „Elkezdtem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint.” Már a Milota legelső mondata (mely persze egyben az írói alkotótevékenység önreflexiója is) a szöveg kettős önreflexióját hordozza: az írás esetlegességének, esendősé- gének, az emlékezet és az idő megfoghatatlanjának, uralhatatlanjának, töredékességének rögzítéseként. Az említett felütésre, Erka szövegére Milota magnójának vissza-visszapörgetett felvétele rímel, mely ugyancsak az eredetiség lehetetlenjéről, az emlékezés töredékességéről, a véglegesség hiányáról tudósít. Ami egyúttal a posztmodernitás kori regény olvasási modelljét is kijelöli: az oda-vissza lapozás nem lineáris menetét. A teljességkeresés másik formája a testvérszerelem motívumában ragadható meg. Závadát láthatólag izgatja a testvérszerelem mítosza, mely — a lét rejtélyeként — mindkét regényben központi téma. A regény végén nemcsak Milota György feltételezhető, „mitikus” apasága lepleződik le, hanem az a feltételezett tény is, hogy Erka mindkét komoly szerelme (az ifjabb Milota és bizonyos Kohut) testvérbátyja volna. S itt ismét nem a „valóságos”, hanem a mitikus dimenzió a lényeges. A platóni gömb teljességét eszerint csak ilyen tragikus módon lehet megtalálni — ám ez még a Musilénál is szkeptikusabb megközelítést jelent: a szerelem beteljesülésének lehetetlenségét, amennyiben az egyik nem másik nembeli párját még a testvérében sem lelheti meg. (Megjegyzendő, hogy az androgün-mítosz szintén jelen van már a Jadvigábán
