Irodalmi Szemle, 2003

2003/1 - VENDÉGKRITIKA - Szávai Dorottya: Mézes-mákos testamentum

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

ősök és múltbéli hozzátartozók, szeretők utáni nyomozás olyan feszült várakozást kelt az olvasóban, ami már-már a krimi, de legalábbis egy Mauriac-regény mintájára emlékeztet.

Závada új regényének alapötlete ismét egy narrációs játék: egy harmincas évei elején járó nő és egy hetvenes férfi sajátos — kettős monológból kibomló

— párbeszéde, melyben a női szólamot egy számítógépbe írt, a férfiszólamot egy magnóba mondott szöveg adja. A szerző újfent kedvelt formáját, a levél-, illetve naplóformát választja szövege alapstruktúrájául, csakhogy itt nem a Jadviga kézzel írt — s így kézzel beleírható, tapintható, simítható — kettős naplóját találjuk, hanem két gép párbeszédét. Formailag — megszólító jellegénél fogva — voltaképpen mindkét szöveg levélnek mondható, ám lényegét tekintve napló. Milotáé az élete alkonyán elkerülhetetlenné vált számadás naplója, Erkáé az önértelmezés-önreflexió igényéből született napló, amely egyre inkább szintén testamentummá változik. A legszemélyesebb írott forma így a számítógép és a magnó személytelenjébe burkolózik. A naplóformával ugyanakkor a legreflektívebb irodalmi formák egyike jelenik meg, mely — nagyfokú referencialitása miatt — egyúttal a fikció határára helyezi a kettős napló szövegét. Závada kiindulópontja tehát a valóság és fikció elhatárolhatóságá- nak-megkülönböztethetőségének problémája Ennek cselekménybeli vonatkozása, hogy a két narrátor élettörténete az események előrehaladtával egyre több ponton ér össze, s a két összefonódó sors eseményeit Milota és Erka merőben más nézőpontból látja és láttatja Olyannyira másból, hogy amikor az elbeszélés feszültségének csúcspontján kiderül, az öreg Milota valószínűleg Erka apja, e bizonyíthatatlan tényhez is eltérően viszonyul a két hős: míg Erka genealógiai nyomozásának mintegy bizonyíték értékű eredményét látja benne, addig Milota György — minden Erka iránt érzett gyengéd érzelme ellenére (vagy talán éppen azért?) — tagadja az apaságot

A fikció és nem fikció határával való narrációs játéknak újabb dimenziót ad a cselekménybe komponált színjáték: a regényszereplők egy kisvárosi színielőadás szereplői is, melyben Erka s az idősebb és ifjabb Milota együtt játszik. A Ház a piactéren című darab ráadásul maga is egy „valóságos” női magánnapló szövegéből készült, vagyis a színdarabbetét nem egyszerűen a megduplázott elbeszélésszint klasszikus megoldásának példája, de a nem fiktív napló-fikcio- nált színpadi adaptáció-regényszöveg mint fikciós keret, ha úgy tetszik, a „napló a naplóban” forma tovább sokszorozza, tükörszerűen végteleníti az elbeszélésszintek rétegeit. Mi több, Erka, a Miloták és az alapelbeszélés mellékszereplői a saját nevükön játsszák a darabot, ami valóság és fikció végső összekuszálódását példázza, valahogy úgy, ahogyan az emlékezetes Pirandello- színműben szerep és színész összefonódása válik művészetelméleti problémává. Az emberi természet és emlékezet fikcionáló hajlamáról, a szerepjáték kényszeréről s nem utolsósorban az író fikcionált és „valóságos” énjének alkotói dilemmáiról szól Erka egyik naplórészlete is: „Újraolvasom az eddigit, elnézem szövegem alanyát, aki most szórendek közt botorkál és szinonimákat fontolgat jobb híján, míg a szerepemet játssza.”

Ahogyan Károlyi Csaba a Jadviga párnáját „szerelmi szenvedéstörténetként” aposztrofálta, úgy ez a találó terminus a Milotára is tökéletesen érvényes,