Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Németh Zoltán: „Egy profi olvasó lehetőségei..."

A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2001. évének díjazottjai

(az orosz Jurij Lotman és Borisz Uszpenszkij, a cseh Jan Mukaíovský és František Všetička, a szlovák František Miko vagy Ľubomír Plesník, illetve a szlovákiai magyar Zsilka Tibor és Zalabai Zsigmond), által képviselt szöveg- elemzésekre figyelhetünk fel. Elméleti bázisának második rétegét a 90-es évek magyar irodalomelmélete és irodalomkritikája alkotja, s elsősorban olyan szerzők szövegeire támaszkodik, akiket vagy a magyar irodalomelméleti gondolkodás megújítójaként tarthatunk számon (mint Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Balassa Péter, Thomka Beáta és Angyalosi G ergely), vagy akik a 90-es évek elméleti bummjának fiatal résztvevőiként váltak ismertté (H. Nagy Péter, Farkas Zsolt, illetve Szirák Péter). Kisebb mértékben szerepelnek hivatkozásként a francia posztstrukturalizmus és a narratológia egyes képviselőinek munkái (mint például Michel Foucault, Roland Barthes, Paul de Mán vagy Dorrit Cohn, Franz Stanzel és Hayden White egyes tanulmányai) — ezek adják kötetének harmadik elméleti rétegét. Negyedszerre pedig azt is érdemes megjegyezni, hogy Benyovszky előszeretettel cselleng még a világirodalom legtávolabbi ösvényein is (itt arra gondolok, hogy Fernando Pessoára éppúgy hivatkozik, mint Vjacseszlav Ivanovra, Italo Calvinóra éppúgy, mint Thomas de Quincey-re).

Miért fontos rámutatni erre? Azért, mert úgy tűnik, Benyovszky már egy kiforrott elméleti háttér birtokában fog hozzá az olvasáshoz, hajtja végre az olvasás aktusát. Cseppet sem érezni a Rácsmustra olvastán, hogy egy első kötetét író szerző, „irodalomelmélész” kötetét tartja kezében az olvasó. Ellenkezőleg: mértéktartó, kilengésektől mentes, józan, felelősségteljes olvasói hozzáállás lenyomatai a kötet tanulmányai. A tudósi alázat és pontosság a könyv minden tanulmányában jelzésértékű. Ezek az erények arra utalnak, hogy Benyovszky Krisztián olyan koncepcióval rendelkezik, amelynek minden állítása visszakereshető és ellenőrizhető. Megállapításainak megalapozottsága miatt nem túlzás, ha kijelentjük: Benyovszky Krisztián tanulmányainak egyik legnagyobb erénye a megbízhatóság. Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert — még egyszer fel szeretném hívni a figyelmet arra a nem mellékes tényre, hogy — Benyovszky Krisztián az elsőkötetesek kategóriájában kapja a Posonium Irodalmi Díj egyik jutalmát. Bízvást állítható, hogy más kategóriákban is sikerrel szállhatott volna versenybe.

Persze Benyovszky Rácsmustrája nem mentes azoktól a bizonyos szempontból termékeny, másrészt viszont feleslegesnek tűnő, terméketlen ellentmondásoktól sem, amelyekkel minden irodalommal és irodalomelmélettel foglalkozó olvasónak szembe kell néznie. Ilyen például a rigorózus strukturalista elemzés kontra metaforikus olvasói jelentésadás kérdése, amelynek problematikájával Benyovszkynak még szembe kell néznie elkövetkező tanulmányaiban. Hiszen nehezen hozható közös nevezőre a szigorú logikával felépített Ottlik-tanulmányban működtetett nyelv és az N. Tóth Anikó kötete kapcsán követendő útként felvázolt, stílusimitációként is működő olvasás és metaforikus nyelvhasználat. Mindez azonban talán csak arra utal, hogy minden értelmező nyelvnek vannak olyan törései, amelyek az újraolvasást involválják, s a szöveg működésére utalnak.

Mindent összevetve: kíváncsian várom Benyovszky további munkáit,