Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - TALLÓZÓ - Bán Zoltán András: Több mondat Illyésről
Tallózó mindenekelőtt affirmatív volt: erősen megtámogatta a hatvanas években kibontakozó előbb lírai (jelzésszerűen: Oravecz Imre, Petri György, Tandori Dezső, Várady Szabolcs), majd a hetvenesekben prózaivá (jelzésszerűen: Esterházy, Hajnóczy, Kornis, Lengyel Péter, Nádas, Spiró) váló irodalmi kis forradalmat. Ugyanakkor politikai okokból - a mi kutyánk kölyke alapon - hallgatnia kellett az eszméi számára kedves, ám esztétikája számára olykor roppantul problematikus szerzőkről (jelzésszerűen: Eörsi, Konrád). Egy bárkire vonatkozó negatív bírálat tudniillik feljelentésként funkcionálhatott volna, érv lehetett volna Aczél kezében - és éppen ezt akarták a politikával szemben álló kritikusok elkerülni. A tabutizálás a nagy élő klasszikusokat sem hagyta érintetlenül. Az ő teljesítményüket (jelzésszerűen: Déry, Füst, Illyés, Vas, Weöres) csak hódolat illette, nem bírálat. Ez voltaképpen az ő életművüknek tette a legrosszabb szolgálatot. Produkciójuk bírálhatatlan lett, és ezzel szoborrá merevült; ráadásul élő szoborrá, mely rettenetes kínokat élt át, hisz még élt, ezért mutatkozni, mozogni, netán hatni akart. Ezért néhányan - talán végső kétségbeesésükben- megpróbáltak provokálni. Jó példa rá Déry ítélet nincs című önéletrajza. Ám csak irodalmi budoárpurparléra futotta: a dolog megrekedt ott, hogy vajon szabadott-e (ízléses volt-e) nyilvánosságra hoznia Karinthy feleségével folytatott egykori viszonyának intim részleteit. Vas István nagyszerű memoárjaiban (Nehéz szerelem) számtalan a problematikus vonás, a politikaiak közül például Aczél György alakjának alig rejtett apoteózisa. Ám ez szintén bírálhatatlan volt: mindenki tudta, hogy a könyvben fölbukkanó Alapi voltaképpen Aczélt rejti, de erről mindenki hallgatott. (Nóta bene! Eljárása igazolásául Vas egy morális adu ászt tartott a kezében; ugyanis 1944-ben a nyilas álruhában szereplő Aczél György mentette meg - többekkel együtt - az életét.) Summa: az élő klasszikusok tabutizálódtak (ezzel párhuzamosan bizonyos fokig a holtak, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Ady, sőt József Attila is, de ezt most csak jelzésszerűen említhetem). Viszont e mumifikálódással egyidejűleg, ettől persze a legkevésbé sem függetlenül, radikálisan megváltozott az irodalmi hagyományhoz való viszony. Az újabb próza folytatható tradíciót kereső szemében - hiszen minden újnak szüksége van a barátilag támogató régire! - megnőtt és már-már kizárólagossá vált annak az irodalomnak a szerepe, mely semmiféle formában nem kollaborált a Rákosi-rendszerrel, vagyis esztétikai értéke mellett morálisan ugyancsak feddhetetlennek látszott. Ekkor mindenekelőtt az Új Hold című rövid életű folyóirat szerzőgárdája jelöltetett ki (jelölődött ki? — itt talán kiváltképp üdvös a passzív szerkezet használata) arra, hogy pótolja és bizonyos fokig leváltsa a nagy élő klasszikusok hagyományát. Déry helyett Mándy Iván, Mészöly Miklós és Ottlik Géza, Illyés vagy Vas István helyett Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky János lett a lobogó — a nevek persze most is jelzésszerűek. Az újabb irodalom ignorálta az élő klasszikusok nagy részét. Az új szemléletben ama bizonyos három T közül a „tűrt” literatúra lett a morális minimum, holott ha belegondolunk, az Aczél-szisztémában csak két T, a „támogatott” és a „tiltott” művészet létezett: lévén minden könyvkiadás állami támogatású, a tűrt irodalom is támogatott volt, legfeljebb kisebb mértékben - vagyis 20 ezer
